Nem túl hálás feladat azért átvenni egy színésznek egy szerepet valakitől, mert az elődje a próbafolyamat közben elhunyt. Az ilyen haláleset a legfájdalmasabb helyzetek egyike, ilyenkor a színésznek nemcsak a szövegtanulás és a rendezői instrukciók hatalmas technikai kihívásával kell megküzdenie, hanem a gyászoló társulat és a saját maga pszichés nyomásával is. Óhatatlanul eszünkbe juthat erről Kaszás Attila is, akinek a legjobb barátja, Stohl András vette át a szerepét A tizenkét dühös emberben, miután a kiváló színész a főpróba előtt esett össze a színházban.
A színésztárs elvesztésének súlya pedig különösen nehéz lehet egy olyan előadás esetében, mint a Centrál Színház legújabb bemutatója, David Ireland Az ötödik lépés című darabja, amely eleve két pszichés problémáktól, elfojtott traumáktól szenvedő, az alkoholfüggéstől menekülő férfi találkozásának és kapcsolatának tragikomikus története, tehát önmagában is komoly megterhelést jelent az előadóknak.
Ezért is meg kell emelnünk a kalapunkat Marton Róbert színművész előtt, aki barátjától és kollégjától, Scherer Pétertől vette át a darab egyik szerepét, miután a népszerű színművész a próbafolyamat alatt váratlanul elhunyt. És meg kell hajlnunk az összes alkotótárs, például a színészpartner, Vecsei H. Miklós és Puskás Dávid fordító-rendező előtt is, akik megmentették ezt a kiváló darabot nekünk, a közönségnek.
De nemcsak ezért, hanem azért is, mert az előadás minden nehézség ellenére egyszerre tud megható és pikánsan humoros is lenni, ahogyan az Anonim Alkoholisták gyűlésein keresztül világít rá a problémáinkra. Például arra, hogyan erednek át az erőszakos apák bűnei a fiúkra, és milyen nehéz ezeket meghaladni, ha olyan szülők szeretnénk lenni, amilyenekre szükségünk lett volna.
Vecsei H. Miklós mély átéléssel hozza Mike, a fiatal alkoholista figuráját, aki utolsó lehetőségként tekint a nála idősebb segítőjére. Az egész testével játszik, a lába remeg, a szeme sarkában könnycseppek ülnek. Marton Róbert az alkoholfüggőből segítővé vált James szerepében pedig úgy fordul ki a darab egy pontján a magabiztosságból egy leleplezés miatt, hogy egyszerre tudjuk megvetni, sajnálni és szeretni is a nyomorult helyzete miatt. És ami a legfontosabb, a szereplők dialógusain tudunk nevetni is, de valójában eközben a saját gyengeségeinken derülünk. Megfogalmazódik bennünk ugyanakkor az emberiség egyik nagy kérdése is: szükség van-e égi támaszra, hogy megmenküljünk a földi pokol szánalmas csábításaitól, vagy elég hozzá csupán az is, hogy erősen hiszünk saját magunkban?
