Pietà Für Anikóval

Für Anikó, Für Anikó, Für Anikó! Ha hat szóban kellene leírni a Mommy Blue című film erényeit, ez lenne az a hat szó. Ez persze nem azt jelenti, hogy a film többi alkotójáról ne lehetni szuperlativuszokban beszélni, de az új magyar dráma főszereplője úgy játssza el egy cukorbetegsége miatt a látásának fokozatos elvesztésére ítélt asszony gyötrő találkozását a valósággal, hogy közben úgy érezzük, mintha egy dokumentumfilmben rögzítette volna valaki a stádiumait. A színésznő olyan hiteles és erős alakítással vezeti el a főhőst a tagadástól a haragon át az elfogadásig, hogy közben szinte odaszegezi a székekhez a nézőket, akik könnyekkel a szemükben könyörögnek magukban a vásznon látott szenvedő emberért, hogy ne váljon önmaga árnyékává a tehetetlenségtől és az ebből fakadó elfojtott, de többször felszínre törő fájdalomtól. 

A Für Anikó által alakított Krisztina ráadásul a forgatókönyv szerint művészettörténetet tanít, a fény elvesztése neki tehát többszörösen is felér egy katasztrófával. A kedvenc festményeit már csak mások leírásából és a belső látása alapján ismerheti meg, egyedül pedig az utcára sem mer kimenni. A film rendezője, Mayer Bernadette azonban sokkal ravaszabb annál, hogy csupán egy sötét tragédiát készítsen, a történet átélése, az azonosulás és a drámai helyzetek feloldása érdekében megjelenik a műben a fekete humor is, amellyel a szereplők a saját sorsukon ironizálva próbálják túltenni magukat a legnagyobb kríziseken. Ahogyan az a valóságban is történik sokszor a látássérülteknél – Für Anikó többek között egy közeli barátja életéből, tapasztalataiból merített, a rendező pedig az édesanyja történetéből, aki szintén elvesztette a látását. 

Für Anikó lehengerlő játékához ugyanakkor találtak egy remek partnert is Vilmányi Benett személyében, aki Krisztina fiát alakítja a filmben. A főhős a betegsége tudatosulásakor belé kapaszkodik, az utolsó reményének, megmentőjének tekinti a fiát, ami egyszerre áldás és teher a férfinak ebben a fordított szenvedéstörténetben. Nem véletlenül lett a film plakátja is Michelangelo Pietàjának parafrázisa: a poszteren a fiú tarja az ölében az anyát, éppen fordítva, mint a szobron, amelyen Mária karolja Krisztust, miután levették a keresztfáról. A fiú ugyanis éppen élete egyik legfontosabb mérföldkövéhez érkezik: megszületik az első gyermeke. Miközben próbál helytállni friss édesapaként, kénytelen folyamatosan támogatni és gondozni a teljesen kiszolgáltatottá váló anyját is. Eközben pedig nem követheti a feleségét és a gyermekét külföldre, ahová egy fontos munka miatt kényszerülnek. Áldozatot kell vállalnia a hozzá legközelebb álló szenvedőért. Vilmányi Benett pedig ezt zseniálisan hozza is a filmben, mert – ahogyan azt már a Larry főszereplőjeként, vagy a legendás Terápia-sorozatban is kiderült róla – egyike azoknak a ritka tehetségeknek, akik teljesen önazonosak tudnak maradni a szerepeikben. 

A Mommy Blue a veszteségek és a feldolgozatlan traumák története is. Krisztina nemcsak megvakul, de elveszti a hivatását, a férjét, és az édesanyjával is jeges a kapcsolata, így hatványozottan fél attól, hogy elveszti a fiát is. A fiú az apja elvesztése után fél az anyja és a saját családja elvesztésétől, és persze kölcsönösen félnek mindannyian az idő elvesztésétől, ami soha nem tér már vissza, ha elvesztegetik. Ebben a bonyolult viszonyrendszerben pedig csak egyetlen dolog tud rendet vágni, furcsa módon éppen az, ami az anya betegsége miatt hirtelen összekuszált mindent: a feltétel nélküli szeretet. 

Mayer Bernadette, aki részben a forgatókönyvet is jegyzi, semmit nem bízott a véletlenre, hogy a végletekig kiaknázza a szülők és a gyermekek kapcsolatának érzékeny megjelenítésében rejlő lehetőségeket. Krisztia egyszerre anya és gyermek is, akire a szeme világának elvesztése miatt vigyázni kell, és „meg kell tanítani járni”. A fia pedig kétszeresen is apaszerepbe kerül, nemcsak a kisfiáról kell gondoskodnia, hanem az édesanyjáról is, akinek „újra felnőtté kell válnia”, el kell fogadnia a sorsát. 

Mindehhez pedig Csepeli Eszter teremt eredeti képi világot, néha a beállításoknak saját dramaturgiája van, egy-egy nyitott vagy zárt ablak, portál üvegén találnak egymásra a színhelyek és a szereplők; sok esetben családi videók, kézi kamerás jelenetek sűrítik a filmet. A legmeghatóbb pillanatokban pedig olyan képek kápráztatják el a nézőt, amelyek valóságos festmények: egy aluljáró fogyó fénye Krisztina sorsára; egy madártávlati kép a balatoni matracokon napozó szereplőkről Krisztina futó kapcsolatának elvesztésére; egy mozgólépcsőn felfelé tartó férfi tükörképe az elengedésre utal. Mert „a fiút" nemcsak támasznak kell tekinteni, hanem el is kell tudni engedni, távolról is tudni kell szeretni, még ha ettől néha úgy is érezzük, hogy örökre magunkra maradtunk.