Tom Cruise a tébolyult bábszínházban
Régi kérdés, hogy van-e értelme az olyan alkotásnak, amely nem veszi figyelembe a befogadót, hiszen az elsődleges célja nem a szórakoztatás, hanem egy súlyos erkölcsi, társadalmi, politikai mondanivaló közvetítése, miközben arról is szól, hogy ennek a missziónak valójában nincs semmi értelme, mert nagy ívben tesz rá az emberiség. Ilyen film a Digger, a többszörös Oscar-díjas Alejandro G. Inárritu legújabb rendezése, amelyhez a direktor világsztár színészeket győzött meg arról, hogy kövessék őt egy nagy, abszurd őrületben.
Kép: US actor Tom Cruise poses upon arrival for the global premiere of the film 'Digger' in Leicester Square in central London on September 22, 2026. (Photo by Henry Nicholls / AFP), Forrás: AFP
Egy narcisztikus olajmágnás áll a többszörös Oscar-díjas Alejandro G. Inárritu legújabb filmje, a Digger történetének középpontjában: Digger (fúró vagy ásó) Rockwell, akit Tom Cruise alakít ronda, elhízott gumifigurává maszkírozva, mintha egy tébolyult bábszínházból lépett volna elő. Aki azonban azt várja, hogy a plakátokon és ismertetőkön meghirdetetteknek megfelelően vígjátékot lát majd a moziban, nagyot fog csalódni, hiszen Inárritut nem olyan fából faragták, hogy kizökkentse magát a filmújító szerepből holmi nevettetéssel.
A Stanley Kubrick és az Aranypolgár világát is megidézni hivatott Digger műfaja leírhatatlan. Egyszerre akar minden és annak a paródiája is lenni, egyszerre szatíra, abszurd fekete komédia és dráma, groteszk parabola, film és színház, hol emberi, hol marionettekké váló szereplőkkel és kellékekkel, miközben nem tudni, mi a valóság és mi a díszlet, mikor vagyunk a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Egy olyan katyvasz, amely először elriasztja a nézőt, és sokan a kijárat felé kacsingatnak, de aztán mégis belesüppednek a moziszékbe, és a látványelemeket, illetve a színészi játékot csodálva, tátott szájjal várják, hogy vajon mi sül ki ebből az egészből.
A cselekmény szerint Digger, az olajmágnás egy grönlandi fúrással világméretű természeti katasztrófát idéz elő. Ezért összeül az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsa, élén Compson amerikai elnökkel (John Goodman), akiben nem nehéz Donald Trump eltúlzott paródiáját felfedezni, vagy legalábbis azt a képet, amit a demokraták általában képzelnek a republikánusokról. Maga a főhős, Digger is texasi akcentussal beszélő, narcisztikus, kifényesített tehénpásztor, széles karimájú kalapban és kígyóbőr csizmában, amelyet még a pizsamához is hord a hálószobában, ahol egy génterápiával életben tartott, 32 éves macskát dédelget az ágyában, miközben a szeme láttára kerül a pusztulás szélére az emberiség.
A Diggerrel, Ganeshsel (Riz Ahmed), az indiai származású tudóssal és az USA hadseregének parancsnokával, Fitzgeralddal (Robert John Burke) elinduló válságkezelés villámgyorsan ámokfutásba megy át, és egyre kevésbé egyértelmű, ki is az ellenség: a környezetszennyező oligarchák vagy maga a társadalom, amely hipokrita módon azokat támadja és tekinti sátánfajzatnak, akiknek a világ elpusztításához vezető ipari forradalmaktól elnyert látszólagos szabadságát köszönheti.
A film üzenete tehát közhelyes, de mégis égető: a természeti erőforrások féktelen kiszipolyozása már nem sokáig fenntartható, az emberek azonban nem hajlandóak arra, hogy lemondjanak a megszokott, kényelmes életük vívmányairól. A Digger ugyanakkor ennél jóval bonyolultabb alkotás, önmaga paródiája is, hiszen szól arról a teatralitásról, amellyel előadásokat, konferenciákat szervezünk, modern, környezettudatosnak vélt technológiákba öljük a pénzt vagy akár klímakatasztrófákról készítünk filmeket, bűnbakokat keresünk és azokat látványosan néha „ki is végezzük”, de ettől még a lényeg nem változik, továbbra is feléljük az utolsó tartalékainkat, vagyis mindenki úgy tesz, mintha tenne valamit, de mégsem tesz semmit.
A film ezért sem lesz közönségsiker, bár várományosa lehet néhány Oscar-díjnak. Filmtechnikai szempontból például szinte tökéletes Emmanuel Lubezki munkája, A visszatérő és a Birdman (Inárritu két korábbi sikerfilmje) Oscar-díjas operatőre ismét fantasztikus teljesítménnyel rukkolt elő. Az idő- és képsíkváltások lenyűgözőek, a látvány olyan hatásos, hogy szinte beszippantja a nézőt. Az aranyszoborért ennek megfelelően várhatóan immár másodszor állhat sorba az Oscar-díjas Dennis Gassner látványtervező is.
A műbe azért is könnyű belefeledkezni, mert remekül játszanak a színészek, akiknek direkt manírokkal részben a vásári komédiák és hollywoodi sikerfilmek alaptípusait (kapzsi kereskedő, tudálékos tudós, hetvenkedő katona, önmagától megrészegült kényúr), részben pedig leleplező hitelességgel önmagukat kell alakítani. Tom Cruise végre újra kilép a szuperhős karakterből és bizonyítja egyéb képességeit, John Goodman úgy hozza minden idők legrosszabb amerikai elnökét, hogy közben az arca az őrülettől szinte galacsinná válik, Riz Ahmed bogaras tudósa meggyőző biztonsággal vált rettegésből dacba és bizonytalan ellenállásba, Sandra Hüller szintén kiemelkedő alakítást nyújt a hisztis oligarchafeleség szerepében, miközben az összes színész néha úgy játszik, mintha mindannyian a bolondokházából bújtak volna elő. Az persze kérdés, hogy ezt hányan képesek élvezni majd a moziban, és hányan fogják inkább kínos feszengéssel végigélni a század egyik legfurcsább, futurisztikus alkotását. Egy biztos: Inárritu és csapata megint valami olyasmit alkotott, ami még nem volt soha, és amiről még sokáig beszélnek majd.
