Szívszorító napló az interneten

„Ha megszelídítesz, felelősséggel tartozol irántam”

Találtam egy szív­­szorító blogot, vagyis egy digitális naplót az interneten. Petruskó Norbert az írója, s van címe, elérhetősége is, amit ide is másolok: https://www.facebook.com/naploaszivarvanyrol. Ahogy bemutatkozóul fogalmaz: „Egy barátság története. A menhelytől a sírig. Ez egy olyan oldal, ahol legalulról felfelé kell olvasni a bejegyzéseket.”

És akkor következzék az utolsó bejegyzés, de ha javasolhatom: fogadják meg Petruskó Norbert ajánlását, s olvassák el az egészet, alulról fölfelé…

•  „Van egy furcsa szokásom. Talán morbid, talán beteges, ki-ki döntse el maga. Öt éve tart. Napra pontosan öt éve. Munka után veszem a kertkapu kulcsát, egy mécsest meg egy doboz gyufát, és felsétálok a kert végébe az öreg cseresznyefához.
•  Leülök a padra, meggyújtom a mécsest és ülök ott egy kicsit. Csak néhány percet vagy egy félórácskát. Napra pontosan öt éve.
•  Amikor meghalt, naplót kezdtem írni. Így próbáltam feldolgozni, kiírni magamból a majdnem megőrülést. Naplót a szivárványról. Amin keresztül, ha hinni lehet a meséknek, átkelt oda, ahol most van. Kockás plédbe csavarva, másfél méter mélyen az agyagos földben, elnyúlva a kedvenc kosarában, fent a vén cseresznyefa alatt.
•  Még most is elsírom magam, ahogy itt ülök vele és írom ezeket a sorokat. Pedig öt éve már. Öt hosszú éve.
•  A napló bejegyzései egyre ritkultak, ahogy teltek a hónapok. Aztán már csak ezen a napon született egy-egy újabb pár soros  minden évben. Csak február 23-án. Aznap, amikor kimondtam rá a ha­lálos ítéletet.
•  Ezentúl is jövök majd minden­nap. És azt hiszem, sírni is fogok olykor. De a naplóban nem lesz több bejegyzés. Csak ez a néhány utolsó, záró gondolat.
•  Olyan békés itt fent vele. Olyan csöndes. Olyan lezárhatatlan.
•  Ui.: Most épp, ahogy kezdtem feltölteni ezeket a sorokat, megjelent a sírja sarkánál egy nagy fehér kutya. Olyan, amilyen ő volt. Hozzám jött, felhívtam a nyakában lévő bilétán a telefonszámot. Elszökött, keresték. Együtt ült velem, míg ideértek érte. Már otthon van. Nincsenek véletlenek.”

S ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az írás több ezer hozzászólónak törte fel fájdalmas emlékeit – a Kutyapostásét is, természetesen. Hiszen aki kutyával kötötte össze életét, a dolgok rendje szerint előbb-utóbb búcsút kell vegyen tőle. Sokan vallhatjuk az angol költő, Byron szavait: „Egy barátom volt csak, s az itt hever.”