Kilenc kiskutya

Emlékezetes az a nyár: 1999. jú­­lius­ 13-án – Péter fiunk tizennegyedik születésnapján – Panni kutyánknak kilenc kölyke született. Éjjel egy órakor hatan voltak, akkor mintha megállt volna az áldás. Reggel aztán, amikor a nappal mi is keltünk, kilenc kis pointer nyöszörgött anyjuk ölelésében a kutyaházban a párnán. 
Megbánja, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett – tartja egy régi magyar mondás. Nem tudjuk, hogy Panni megbánta-e bármikor, de annyi biztos, hogy nagyon jó anya lett. Kilenc kölyköt szoptatni és köztük rendet tartani nem könnyű, s neki ez az első anyasága volt. Nem tanulta sehol, de hozta az ösztöneiben. Óvta-védte kicsinyeit, ám amikor növekedvén kezdtek elszemtelenedni, egy-egy pofon is kijutott nekik. Azt például nem tűrte, hogy az ő tepsijéből egyenek: ilyenkor a renitens kapott olyan „mancsost”, hogy bukfencet vetett. Meg kellett tanulniuk, hogy nekik van saját edényük. 

Máig megmaradt a kép: a kilenc kis kutyafarok a tepsi körül. Evett mind, ahogy csak bírt, Kálmán kutyát – Péter kedvencét – azonban külön is táplálni kellett, hogy megerősödjön, mert ő véznább volt a többinél. De hála a sok májkrémnek, amit a feleségem ujjáról lenyalogatott, végül belőle lett a legnagyobb vagány. 
Nagy élet volt azon a nyáron az udvaron. Amikor a szemük kinyílt, jószágaink egy ideig még megmaradtak hátul a kertben. Egy délelőtt aztán a kilenc kicsi fej egyszerre megjelent a lépcsőn, s némi nézelődés után – mintha vezényszóra tennék – előrontottak. Attól kezdve semmi nem maradt a helyén odakint: gatyákkal és papucsokkal, körtékkel és indájuknál fogva tökfélékkel hancúroztak, száguldoztak föl-alá a haramiák. 

Haragudni persze nem lehetett rájuk, sőt azt hiszem, mi négyen – a feleségem és a két fiunk – azóta sem nevettünk annyit, mint akkor. Legszívesebben mindenki megtartott volna magának egyet, de hát ötöt mégsem akartunk. Így aztán az elválasztás után igyekeztünk mindegyiknek jó gazdát találni, s az egyik legszebb, Artúr a szomszédunkhoz, Erzsikéékhez került. 

Még tízéves korában is, amikor átmentem hozzájuk, föl kellett vennem – egyszer megmértük, 27 kiló volt. Átölelt a lábával, a nyakamba hajtotta a fejét. Panni meg csak nézte, nézte, megvárta, míg hazamegyek. Akkor ő következett…