Csak nyugalom!

A kutyasimogatás a szeretet és az érzelmi nyitottság egyik legőszintébb megnyilvánulása – egy csendes üzenet arról, hogy képesek vagyunk kapcsolódni más élőlényekhez. Amikor valaki megsimogat egy kutyát, nem csak kedvességet mutat: mélyebb pszichológiai folyamatok is zajlanak a háttérben – állítják a Floridai Egyetem kutatói. A kutyasimogatás mérhetően csökkenti a stresszhormon szintjét. Ez a jótékony hatás nemcsak a nyugalomérzetet fokozza, hanem stabilizálja a vérnyomást és a pulzust. 
Nos, e sorok írója vitába száll az amerikai tudósokkal, mert egy kölyökkutya gazdájának lenni olykor nem mindig a lecsendesült lelkiállapotról szól, sőt… 

Kálmán kutyánk minden reggel úgy ébred, mintha az egész világ az övé lenne, és csak arra várna, hogy ő felfedezze. Mindent megtalál és magáénak tud: újságpapírt, fél pár zoknit, a gazdi sapkáját. Sokasodnak a rovások a számláján: méretes gödrök a kertben, szétrágott cipők, az elektromos kerti kapu szétcincált kábele. A tett helyszínét látva kiakadt a vérnyomásmérőm, a pulzusomról nem is beszélve… 

Mégis, amikor hazaérek a munkából, és Kálmán csóváló farokkal, csillogó szemmel ugrál örömében, megsimogatom, és (majdnem) minden bűnét megbocsátom. Kutatások sokasága igazolja, hogy a simogatás nem csak a kutyát nyugtatja meg. A gazdiknál alacsonyabb a depresszió előfordulása, és nagyobb az élettel való általános elégedettség. A kutyákkal való kapcsolat megtanít bennünket jelen lenni, egy pillanatra lelassulni, figyelni. A pszichológusok szerint a hozzájuk való viszonyunk a társadalmi empátia tükre is lehet. Aki képes szeretettel fordulni egy állat felé, az emberek felé is együtt­ér­zőb­ben reagál. 

Napunk fénypontja Kálmánnal az esti séta. Az ember ilyenkor elengedi a gondolatait, ő meg a pórázt húzza, amerre csak valami orrcsiklandó szagot talál. Ahogy elnézem a kis izgága, hófehér bolyhot, amint szaglászik, szalad, megáll, majd újra szalad, mintha minden, ami fontos az életben, hirtelen egyszerűvé válna: a levegővétel, a lépteink zörrenése az avarban, a jelen pillanat. 

Ha Kálmán végre elfárad, bekuporodik az ágyába. Hanyatt vágja magát, huncut kis pofájára elégedett vigyor ül, ahogy megsimogatom a selymes bundáját. És bármennyit is csibészkedett aznap, tudom, hogy mindaz semmi ahhoz képest, amit kapunk tőle. A feltétel nélküli szeretetet.