Ha az embernek kutyája van, megtapasztalja, hogy mindegyik más. Az első pointerünk harminc évvel ezelőtt érkezett hozzánk, s Nándi személyében immár a negyedik nemzedék él velünk. Panni kutya 1995-ben gazdájától elkóborolva kiválasztotta a feleségemet, és letelepedett nálunk. Miután nagy nehezen sikerült kiderítenünk, ki a gazdi, és visszaadtuk neki, pár hónap múlva, mikor kölykei születtek, kaptunk egy kiskutyát. A kicsi Panni, aki aztán két és fél hónap híján tizenöt évet élt, és összesen huszonegy szebbnél szebb utóddal ajándékozott meg minket, a legjobban azt szerette, ha a pofáját a zsebünkbe dughatta, s közben simogattuk fejét, nyakát. Linda pedig, aki 2011 januárjában jött világra, akkor volt a legboldogabb, ha a kertben – különösen munka közben – a lábunk között téblábolhatott.
Nándi kutyánk aztán – aki most két év nyolc hónapos – továbbfejlesztette a kerti közreműködést. Már a születése előtt megtudtuk, hogy ő egy elevenebb vérvonalat fog képviselni, ami valóra is vált. Ez konkrétabban azt jelenti, hogy semmi sem marad meg előtte a kertben. Pár hónapos korára szétszedte a homokozó és a virágágyások dróttal összefűzött léckereteit, ripityára rágta a zsengébb szőlővesszők és a fügebokor nagy részét, a földről elérhető gyümölcsöket – a málnától a körtéig – megette, csak az maradt meg, ami két méternél magasabban termett. Ha elültettem valamit, az rövidesen gyökerestől – lehetőleg kettéharapva – a földön hevert.
S egy dologban valamennyi elődjén túltesz: Nándi úgy ás, ahogy senki más. A csatatér kutya füle ahhoz képest, amit ő produkál a portán, árkok, gödrök tarkítják az udvart, a kertet. Elég egy vékony gyökér, amit a talajfelszínhez közel fölfedez, nem beszélve a vakondtúrásokról. Vakondot még szerencsére nem fogott, de ha megmoccan a túrás, munkába lép. S ha mi ásót, kapát, gereblyét fogunk a kezünkbe – akár csak a ház előtti, utcai virágoskertben –, ő tudja, hogy neki is tenni kell. „Jó dolog az ásás, főleg, hogyha más ás” – tartja egy tréfás mondás, de Nándi ezt másképp látja. Jár a lába, mint a motolla – én meg temetem a gödröket.
Ám amikor mancsát fölteszi a kerítésre, és homokos orrát az orromhoz nyomja, minden meg van bocsátva. Mert igaz, hogy a látvány, ami mögötte van, néha kissé lehangoló. De élni egy falusi házban csak kutyával érdemes…
