Talpas doberman volt. Gyönyörű, fekete kutya, barna, hűséges, okos szemekkel. Az első kutya, akit nagyon szerettem.
A fővárosban éltünk és a szüleim büszkén vittek le három hónaposan a rokonokhoz, Tiszaroffra. Talpas ott élt a falusi házban. Már az első találkozáskor sürgölődött körülöttem.
Mikor nagyobbacska lettem, apa tanított, hogyan barátkozzak Talpassal.
– Szervusz, Talpas! – mindig így köszöntötte apa. – Nem hiába az ember leghűségesebb társa a kutya, okos állat. Jó, ha érzi, hogy fontos neked – kezdte apa. – Nézd, a kutyák nagyon szeretik, ha a hasukat vakargatjuk.
Talpas a hátára feküdt és apa vakargatta Talpast, aki nagyon örült ennek. Így tanított engem apa arra, hogyan kell a kutyákkal bánni. Talpas hűséges, elválaszthatatlan társam lett, ahányszor Zsíros nagyapáéknál voltunk. Kialakítottak nekem egy homokozót, én homokoztam, Talpas ott ült mellettem, vigyázott rám. Tudott pacsit is adni, azt gyakran kértem tőle, és aztán mindig megdicsértem.
30 évvel később az akkor nyolcéves fiam azt mondta:
– Anya, szeretnék egy kiskutyát.
Eltöprengtem, elboldogulunk-e egy kiskutyával. Aztán eszembe jutott Talpas, és azt gondoltam, minden rendben lesz.
– És milyen kutyát szeretnél?
– Azt a nagy, hosszú, lógó fülű, fehér és barna kiskutyát. Tudod, melyikre gondolok?
Tudtam. Meg is találtuk az ideális jelöltet, pontosabban jelölteket. Öt kiskutya volt. Amikor odaértünk, az egyik rögtön odafutott a fiamhoz. A nagy sietségben úgy nézett ki, mintha bukfencezne.
– Nézd, anya – mondta a fiam. Idebukfencezett hozzám. Legyen a neve Bukfenc.
Hazavittük aztán a kiskutyát.
– Szervusz, Bukfenc! – mondtam neki. Ez lesz az otthonod.
Miközben Bukfenc körberohangált, a fiam azt kérdezte:
– Anya, miért köszöntél ilyen régi módon Bukfencnek?
– Tudod, nekem ezt nagyapa még így tanította, amikor Talpassal játszottam.
– Anya, ki az a Talpas?
– Az első kutya volt az életemben. Még nem is meséltem róla?
– Nem, anya, mesélj!
(Miközben e sorokat írtam, 13 évvel később, Bukfenc itt szuszogott mellettem.)
