Vad elefántok közt

A hajnal első fénye még csak óvatosan szűrődik át Srí Lanka dzsungelének ritkás lombkoronáján, amikor elindulunk. Szigiriját, a kétszáz méter magas sziklába kapaszkodó, egykori királyvárost hagytuk magunk mögött, hogy északra induljunk az óceán felé. Utunk a Yala Nemzeti Parkon át vezet. 
Szememmel követem a tájat, amikor az út menti bozót hirtelen megrázkódik. Szinte észrevétlen mozdulattal lép ki elénk, alig tíz méterre egy magányos hím elefánt. Az ormányosokra számítani lehet a nemzeti park területén, de a találkozás közelsége így is meglepetés. A szívem hevesen zakatol, óvatosan lassítunk, a tuk-tuk szinte csak gurul. 

Ekkor egy motoros suhan el mellettünk, megállás nélkül elhalad az elefánt előtt, és egy fürt banánt hajít elé. A helyiek számára mindez a mindennapok része, így köszönik meg az elefántoknak, hogy megosztják velük az utat, és áthaladhatnak azon a területen, amely valójában sokkal inkább az övék, mint az embereké. 

A bika megáll az aszfalton, felkapja ormányával a banánt, és finoman megrázza a fejét. A testéből por száll fel, agyarai tompán fénylenek a félhomályban. 

Az ázsiai elefántok hímjei felnőttkorukra többnyire magányos életet élnek. Különös óvatosságot igényelnek, hiszen viselkedésük kiszámíthatatlan lehet, főként musth idején – abban az időszakban, amikor a hormonális változások hatására a tesztoszteronszint megemelkedik, és az állatok érzékenyebben reagálnak minden ingerre. 

Most azonban a bika nyugodt.Hatalmas fejét felénk fordítja, másodpercekig mozdulatlanul mér fel bennünket. Ormányát megemeli, beleszimatol a levegőbe, aztán nyugodtan keresztülsétál az úton, és eltűnik a fák között. A dzsungel levelei úgy záródnak be mögötte, mintha ott sem lett volna, csak a heves szívverésem emlékeztet arra, hogy találkoztunk. 

Srí Lankán ma mintegy hatezer vadon élő elefánt él, egyre szűkülő élettérben. Itt ez az állat azonban nem csupán a természet része, hanem alakítója is. Ösvényeik más fajoknak nyitnak utat, jelenlétük formálja az ökoszisztémát. Sorsuk nemcsak természetvédelmi problémákat, de egy alapvető kérdést is felvet: vajon jut-e számukra hely ugyanabban az országban, amely évszázadok óta jelképként tekint rá, területét ennek ellenére pusztítja? 

A válasz, bízzunk benne, hogy sokáig az igen lesz.