Nándi, a szökevény

Derűs, napfényes szombat délután Nándi kutyával indultunk a határba. Nándinak ennél nincs nagyobb öröm, ha megcsörren a pó­­ráz a kezemben, a kert legvégéből is nyomban mellettem terem. A több mint harminc év alatt, amióta pointerünk van, megtapasztaltuk, mekkora a mozgásigényük. Így aztán mellettük a kert sem igazán kert, hanem inkább kutyafuttató. Nándi azonban minden eddigi kutyánkon túltesz, ha azok, mondjuk, tizenöt kilométert rohantak egy nap, akkor ő legalább ötvenet. S olyan tempóban, hogy a szélvész hozzá képest szellő. Számára igazi ünnep, ha a szabadban is kedvére kirohangászhatja magát. 

A napokban betöltötte a harmadik évet, s eddig többnyire megmaradtunk a tágas mezőnél, az erdőbe csak ritkán mentünk. S mindig mindenhonnan visszajött, ha hívtam. Hogy most mi történt vele, nem tudom, de egyszer csak a sűrűben eltűnt a szemem elől. A fák közt azt még láttam, hogy futásnak ered, aztán se kép, se hang. Bolyongtam az erdei utakon kétségek között, szólítgattam őt: Nándi, Nándika! – hiába. A nyakörvén ott a pici névtáblája a telefonszámommal, de a telefon nem volt nálam. Ha valaki hívott volna, mert valahová betévedt, akkor sem ért volna el. 

Így telt el egy nehéz óra, amikor – mit tehettem? – elindultam egyedül hazafelé. Rémlátomások gyötörtek: meglátom Nándit eltaposva az országúton. Már majdnem hazaértem, mikor jött elém a feleségem. És jó hírt hozott: Nándi kutya otthon van. Megérkezett lihegve a kertajtóhoz, látszott rajta, hogy borzasztóan ideges. A feleségemre persze a szívbajt hozta rá, mi történhetett velem. Riasz­totta a fiamat, az unokáimat, akik a nagy erdő túloldalán laknak, s miközben én Nándi nevét kiabáltam, az erdő másik fele Apu!, Papi! kiáltásoktól volt hangos. 

Megkönnyebbült mindenki, amikor végre én is előkerültem. Simogattam Nándi kutya buksi fejét, hosszasan öleltük egymást. Azért volt hozzá néhány keresetlen szavam, pedig valószínű, hogy az erdőben csak az ösztönének engedelmeskedett. Talán meglátott egy nyulat vagy egy macskát, s üldözőbe vette. Mire nyoma veszett, már nem tudta, hol van. 

Hogy én nem vesztettem el őt, azt annak köszönhetem, hogy messziről is hazatalált. Kinézek az ablakon, épp pihen, nem rohan. Egy biztos, az erdőbe mostanában nem megyünk. Marad a rét, a domb, a széles, tarka, sík mező…