Bicskás volt a lagzi

Egy jó bál vagy lakodalom elképzelhetetlen volt valaha cigánybanda nélkül. Szatmárban is akadt majd’ minden faluban zenekar, de a szamoskéri különlegesnek számított. Ott ugyanis a cigányok mind magyarok voltak. Ma már csak a prímás, Bíró Jenő él közülük.

LakóhelyemBalogh Géza2010. 02. 19. péntek2010. 02. 19.

Kép: Szamoskér, 2009. december 06. Bíró Jenő nyugdíjas prímás. Fotó: Ujvári Sándor

Bicskás volt a lagzi
Szamoskér, 2009. december 06. Bíró Jenő nyugdíjas prímás. Fotó: Ujvári Sándor

Hetvennégy éves az egykori pálinkafőzdés, és ha hívják, ma is szívesen muzsikál. Nemrég például egy dunántúli kocsmaszentelésre volt hivatalos. A vendégek zöme is muzsikus volt, de egyikük se kapott annyi tapsot, mint ő. Nem csoda, hiszen több mint hatvan éve nyúzza a vonót.

– Bár volnának, akikkel gyakrabban húzhatnánk! – Bíró Jenő hellyel kínál bennünket a Szamosra rúgó porta konyhájában, a felesége pedig szilvapálinkát hoz, mert Szatmárban még ismerik a regulát. A kedves vendégnek pálinka jár, a Szabad Föld pedig kedves vendég errefelé. – Sajnos, itt is elnyom mindent a gépzene meg a szintetizátor. Pedig mifelénk még sokan szeretik a nótát. Csak már mi vagyunk egyre kevesebben, akik el is tudják húzni.

Jenő bátyánk igazi kemény parasztcsaládba született, ahol a tisztesség mellett a munka volt az első. Ő is nagyon hamar megtanult mindenféle mezei munkát, de a zene iránti olthatatlan szomját nem tudta elnyomni semmi. Az elemi iskolában volt egy öreg harmónium, annak a hangjai már egészen kicsi korában elvarázsolták. Észrevette ezt a tanítója is, aki az elemi végeztével felkereste az apját, hogy „ezt a fiút zeneiskolába kéne adni”. Jenő bátyánk apja, ahogy az illem megkívánta, szépen leültette a tanítót, megkínálta egy kis szatmári szilvával, és azt felelte: „Van tíz holdam, éljen meg belőle!”

Ezzel a zenészsors felőle el lett döntve egy egész életre. Illetve, hát nem egészen. Mert épp akkortájt költözött a faluba egy tisztviselőcsalád, akikhez a fiúcska eljárt fát vágni. Egyszer felküldték valamiért a padlásra – és rátalált egy hegedűre. Az asszonyé volt, aki ráállt, hogy a ház körüli munkákért cserébe megtanítja hegedülni. Úgy is lett, s azóta ki se lehet venni a kezéből.

Az első saját hegedűre azonban sokáig kellett várnia. Szerencséjére a párja elfogadta, sőt, pártolta a szenvedélyét, és nem sokkal később már saját zenekara volt. Nagy Ferenc lett a brácsás, Bodó István a klarinétos, Soós Arnold a cimbalmos, Menyhárt Lajos meg a bőgős. A brácsás például kovács volt, az ujjai, mint egy gyermekcsukló, a másik meg a harmadik pedig szántó-vető parasztember – de mikor rázendítettek, hogy „Szamoskéri templom előtt háromágú diófa nőtt”, a szó is megállt a levegőben.

Egy idő után mind több felkérést kaptak távolabbról is, hamarosan már az egész mátészalkai járásban ismerték őket. Akkor persze még nem volt autó, lovas fogattal vitték-hozták őket. Bíró Jenőék öreg körtefájánál volt a gyülekező. Innen indultak, és ide tértek vissza. Az éjjel keresett pénzt is ott osztották szét. A körtefa alatt már szépen meg volt terítve, az asztalon a pálinka – még elmuzsikáltak egy kicsit, hogy levezessék az éjjeli fáradtságot.

Mert nem volt ám minden bál, lakodalom azért olyan könnyű!
– Ecseden meg Nyírcsaholyban a hetvenes években még kilógott a legények zsebéből a zsebkés pengéje. Nekünk is hányszor meg kellett védeni magunkat! A cimbalom volt a „legütősebb” hangszerünk. Ha már minden kötél szakadt, leszedtük a lábát. Egyszer meg bevetették az ágyba a vadonatúj nagykabátom.

Az eset az egyik Kraszna menti faluban történt, de maradjon jótékony homályban a neve. Vége volt a lakodalomnak, készült haza a banda, és a prímás nem leli a kabátját. „A ló hátára terítettük” – mondta a háziasszony, mert veszett hideg volt, tényleg. A kabát azonban nem volt a lovon. Nem is lehetett. Mert a háziak szépen bedugták a dunna alá, jó lesz az majd a nagyfiúnak. Kilógott azonban a sarka…

– De szívesen elmuzsikálnék még egy pár lakodalomban! – mosolyog szomorkásan a híres prímás. – Azt se bánnám, ha megint bevetnék a nagykabátom.