Égig érő indák

A magyar–szlovén tulajdonban lévő Hungarohop Kft. vezetője, Nagy István (képünkön) kalauzol bennünket. A miskolci fiatalember öt évvel ezelőtt úgy kezdett hozzá, hogy semmi szakmai ismerete nem volt ezen a területen, de gyorsan beletanult. A korábbi tulajdonos nyugdíjba ment, új jött helyette, ő pedig elvállalta az ügyvezető igazgatói posztot. Kétszemélyes vállalkozásról van szó, rajtuk kívül csak alkalmi és idénymunkások dolgoznak a cégnél.

– Mindent meg lehet tanulni! – közli határozottan, miközben sétálgatunk a gigantikus épületben. – Persze az elején egy kicsit nyomasztott a feladat súlya, de miután megszereztem a komló termesztéséhez és feldolgozásához szükséges ismereteket, már nem volt okom izgalomra. Az is fontos, hogy szeretni kell ezt a munkát.

A település határában kétszer húsz hektáron terül el az ültetvény. A termés nagy részét exportálják, csak egészen kevés mennyiséget tudnak itthon értékesíteni, amit a kőbányai sörgyár vásárol meg tőlük. A hazai sörgyárak ugyanis főleg külföldről behozott granulátumot vesznek, és ezt az újszilvási társaság nem tudja biztosítani. Így alapanyagot szállítanak külföldi, főleg német és szlovén megrendelőknek, amiről elképzelhető, hogy a kinti feldolgozást követően mégis a hazai sörgyárakban köt ki.

A régi üzemépület melletti csarnokban kezdődik a betakarított komló feldolgozása. Hatalmas gépek magasodnak, melyekkel a komlóindákat szálanként dolgozzák fel. Innen indulnak útnak feldolgozásra a keserű ízt rejtő, toboz alakú termések, melyek nélkülözhetetlenek a sörgyártásban.

Átballagunk a négyemeletes bázishelyre. A hatvanas években épült, ami meg is látszik az állagán, de a célnak megfelel. Legfelül kezdünk, merthogy a feldolgozás is ott indul. A tágas csarnokban háromszintes szárítókemencék sorakoznak egymás mellett: három szűrőtálcán kell átverekednie magát a zöld termésnek. Mérőműszerek mutatják, hol tart a szárítás. Egy szinttel lejjebb, az úgynevezett kitároló részlegen kocsikba kerül a növény, majd egy ferde felhajtón utazik tovább, miközben külső levegőt fúj rá a klímaberendezés. Ezután következik a préselés, majd a földszinten zsákokban landol az anyag.

– Megnézik az ültetvényeket? – kérdezi Nagy István, és a terephez szokott autójába invitál. Csapadékos időben nemcsak a közlekedés nehezebb, hanem a munka is. Messziről feltűnnek a V alakban felépített oszlopsorok, a közéjük kifeszített zsinegen pedig már kúsznak az ég felé a komlóindák. Egy hektáron háromezer tövet gondoznak – időnként újra kell telepíteni, de akár húsz évig is kibírják. Már túl vannak a tavaszi munkákon. A tavaly őszi metszés után a legéletrevalóbb szálakat felfűzték a madzagokra, a többit kitépkedték. De ezzel még nincs vége a tennivalónak, hiszen folyamatosan kell permetezni a növényt. Az öntözést sem lehet mellőzni, ehhez külön csőrendszert építettek ki. Augusztusra aztán megjelennek a termések, az indák pedig hét méter magasra nőnek.

Nagy István szerint fáradságos fizikai munka komlóval foglalkozni, de azt mondja, megéri, máskülönben nem csinálnák. Sajnos az időjárás viszontagságainak ez a növény sem tud ellenállni, biztosítást mégsem kötnek rá, mert elvinné a haszon egy részét. Mivel a komlóföldek Cegléd, Újszilvás és Tápiószőlős határában húzódnak, ezért három helyre fizetnek iparűzési adót. A fiatalembertől megtudom: szívesen olvas szakirodalmat, csakhogy utoljára 1958-ban (!) jelent meg nálunk könyv a komlótermesztésről. Az interneten azonban naprakész információkat talál.