Romtalanítás után újrakezdés 1.

Omlásveszély itt is, ott is!
Június 15-én, kedden reggel fél hétkor a Városháza környékét kivéve szinte mindenütt hátborzongató a látvány. A tűzoltóság sárga szalagjai mentén piszkosfehér homokzsákok, kígyózó slagok és csövek. A Kossuth utcában fotel árválkodik az árokparton dugig telt konténer mellett. A kerítéseken szőnyegek száradnak, s orrfacsaró a bűz! Mintha óriási lomtalanítás lenne a városban, nem romtalanítás! Egy bedőlt kapun feliratos papír fityeg: „Omlásveszély! Bemenni életveszélyes!” Aznap ilyet több helyen is láttam, az ép házakon meg „Sürgősen eladó!” táblákat. Vajon most ideköltözne épeszű ember ide? Ingyen sem! Állítólag az ingatlanok hirtelen eladhatatlanokká váltak Felsőzsolcán. Borostás férfi sietve kerülgeti a csőkígyókat a Baross utcán. Mikor a vályogházakról kérdezem, Závodszki István legyint: azoknak annyi! Biztosításuk nincs, mert a ’74-es nagy árvíz óta, „ami semmi se volt ehhez” képest, a biztosító már nem köt rájuk, de az ártéri házakra sem. Az iménti „cetlis”, összerogyott ház is vályog volt. Egy házaspár lakta gyerekkel, a férfinak fogalma sincs, hol lehetnek. Rohan tovább, hogy lemerült mobilját valahol feltöltse, ahová már bekötötték az áramot, s úgy köszön el: „Itt senkit nem talál, akinek ne volna miért sírnia!”

Légpuskával a patkányok ellen
A Kertekalja utcában szivattyús autó áll. „Nyolc után kezdünk – mondja egy nyúzott arcú miskolci fiatalember –, árkokat és a csatornát. Mert a házakkal vigyáznunk kell. Statikusok szerint, ha túl gyorsan szippantjuk ki valahol a vizet, még a kőfalak is berepedhetnek.” Ugyanebben az utcában Demeter Lászlóék kétszintes háza viszont áll. Igaz, a teljes földszint pocsolyában bűzölög. A középkorú házaspárt nem zavarja a korai időpont, mivel le se feküdtek. Az asszony éjjel is pakolt, míg férje légpuskával patkányokat lődözött. Rengeteg van belőlük, mert az elöntött, lakatlan szomszéd házból jön az utánpótlás, ahol rohad minden. Irénke konyhája az alsó szinten volt, most romhalmaz. A lenti fürdőszoba, kazánház, garázs, s a férje szerszámokkal teli műhelye is. Oda a mosógép, hűtő, konyhabútor, gáztűzhely: mindent elmosott a mellmagasságig érő víz. Csak a kocsi maradt ép, mert előző nap, mikor néhány utca már vízben állt, azt László felvitte egy dombon lakó ismerőséhez. Áram még nincs, a vizük ihatatlan.

– Sajnos nem tudtunk semmit felmenteni. Amikor betört ide az ár, éppen egy másik utcában homokzsákoltunk. Az alsó szint húsz perc alatt víz alá került. – kesereg Irénke. – Előző nap még az óvodában dolgoztam, Laci nyugdíjas, ő akkor is zsákolt. És ez lett a vége! Tegnap voltak kint a biztosítótól. Most csak a konyhát nézték, szerintük olyan másfél-kétmilliós a kár. A férjem műhelyében lévő értékes szerszámokra azt mondták, majd később. Nagyobb lányunk Izraelből telefonált kétségbeesetten. A kisebbik, meg a fiunk, mert itt már csak ketten lakunk, jöttek volna segíteni, de mondtam, már semmi értelme. Az első napokban csónakkal hoztak nekünk ennivalót és ásványvizet, de meleg ételt nem kértünk, hiszen hűtő nélkül úgyis megromlik. Én gyerekként megértem a ’74-es áradást, de ilyen pusztítást még nem láttam! A pincénk most is színig tele vízzel, a kertből mocsár lett. De nem akarunk szivattyúztatni, még az áramot se beköttetni. Várunk. Aztán lent mindent kezdhetünk elölről.

Az okmányok is eláztak!
Horkai Jánosék háza is kétszintes, de mélyebben fekvő részre épült, mint a Demeteréké. A vasúttól nyugdíjas férfi előző nap a garázsból szintén kivitte a kocsit, s most mutatja a víz szintjét; 1 méter 70 centi magas volt! Egy gyerek simán belefullad! Aznap csónakkal menekültek el két lányukkal, meg se álltak Miskolcig. Marika most a lányokkal a megyei kórházban, ahol takarítónő, egy nővérszálláson lakik. János csak fürödni, beretválkozni jár oda, őrzi a házat. A bejárati részt még mindig nagy víz borítja, a nylonkesztyűs asszony gumicsizmában közlekedik. Ma szabadnapos, de a lányokkal pár napja ismét bejár Miskolcra dolgozni. Náluk is az alsó szintet pusztította el az ár. A konyhát, férje berendezett szobáját, a garázst, pincét. Marika a konyháját siratja, férje meg az okmányai miatt dühöng, melyeket az összes holmijával együtt elmosott a víz. Ráadásul tegnap beesett a vízzel teli szerelőaknába, csoda, hogy megúszta, de a mobilja „gallyra” ment. A házban még se gáz, se áram, se ivóvíz nincs. Áram addig nem is lesz, amíg az elázott konnektorok ki nem száradnak.

– Most futkosok az okmányaim miatt – vonja meg a vállát – Még a biztosítónak se szóltam, majd ha lemegy a víz. Rendelek majd konténert, kihordjuk az összes szemetet, nekem ne guberáljanak a házam előtt! Hogy mennyi a kárunk? Passz! Nem tudom. Az asszonynak szerencséje volt, mert mindig táskájában tartja az iratait, az meg az emeleten volt. Sajnálom a díjazott postáimat. A 45-ből vagy 20 maradt. Hiába zavartam ki őket a galambházból, amelyik visszaült költeni, vagy a fiókáihoz, mind ott pusztult. Meg 15 nyulunk is ketrecben. Tudja, miért nem sírunk? Mert már kiszáradt elfogytak a könnyeink. Pedig tíz napja vízben áll a ház, de nem akarom, hogy megegyen az ideg. TAJ kártya nélkül különben a diliházba se mehetnék! Ez a nagy büdös helyzet! És szó szerint, mert itt egy-két hét múlva nemcsak gumikesztyű, a gázálarc is elkélne. A nők járnak dolgozni, de kapitány nem hagyhatja el a süllyedő hajót, nehogy kirámolják a felső részt is!

Helyszíni beszámolónk második részét holnap 10 órától olvashatják honlapunkon.