Abaújvár a mélybe csúszik

Meghalt Abaújvár egyik idős lakója, Szabó Gyula. Szép kort élt meg, nyolcvankét éves volt, de azért élhetett volna még. Így júniusban magára maradt a nagy porta. Igaz, a rokonok meg a hűséges puli vigyáznak rá, egy üres portát azonban Észak-Magyarországon szemmel kell tartani. Néhai Gyula bátyánk portáját leginkább Tóth István tartja szemmel. A falu református lelkésze szemben lakik, pont rálát a portára. A temetés után a tiszteletes úr nem akart hinni a szemének. Vasárnap este még megvolt az öreg csűrje, hétfő délben pedig már sehol. Hívta hát az egyik rokont, hogy megkérdezze, csak nem lebontották, de az se tudott semmiről. Kinyitották hát a kaput, hogy megnézzék, hová is tűnt a nagy csűr – s mit látnak? Lent áll egy nagy szakadékban, csak a teteje meg az összetört cserepek látszanak ki a mélyből.

Pár héttel később mi is csak ennyit látunk a nagy időket megélt csűrből. A falu közepén, ötven méterre az ősi templomtól, egy szabályos szakadék szélén állunk, alattunk hatalmas dió- meg körtefa – talpunk egy síkban van a koronájukkal. Már sárgul a levelük, de ez nem csoda: a domboldal szabályosan elköltözött. Most omlott le nemrég, a fák felszakított gyökerükkel még kapaszkodnának, de a föld csúszik tovább, a többi kert sorsa is megpecsételődni látszik.

– Szegény öreg, ha látná, mivé lett a gazdasága – ingatja a fejét Csuha Pál, a falu polgármestere. – De sajnos nincs egyedül. Mostanáig öt ház vált lakhatatlanná, de nem tudjuk, mit hoz a holnap.

Megpróbálunk leereszkedni a többméteres szakadékba, hogy lássuk, mi van lejjebb, de csak egy vén birsalmafáig érünk, tovább lehetetlen menni. Mindenütt gyökerestől kitépett, szanaszét hajigált, már sárguló, fonnyadó fák, és itt is, ott is kisebb-nagyobb horpadások, szakadások a földben. Sose gondoltam, hogy ilyen iszonyatos ereje lenne a természetnek. A termetes diófák combvastagságú gyökerei mintha csak cérnaszálak lennének, azokba kapaszkodunk felfelé a mélyből. Iparkodunk minél gyorsabban biztos talajra érni, mert itt minden pillanat kiszámíthatatlan.

A falu legmagasabb pontján, a hétszáz éves templom tövében már csak nem fenyegeti veszély az embert, gondoljuk, de a csarnok hűvösébe lépve elbizonytalanodunk. A falak és a szószék lépcsőit repedések hálózzák be. A lelkész próbál megnyugtatni bennünket.

– Azok nem biztos, hogy a földcsuszamlások miatt keletkeztek. Lehet, hogy csak sima vakolatrepedések, bár… – mutat fel a falakra Tóth István, de visszafogja magát, és csak annyit mond, hogy ő már tizedik éve szolgál a feleségével a faluban, de a templomban ezalatt mindössze kétszer prédikálhatott.

A templom belseje ugyanis tökéletesen szétverve – a száz éve felfedezett gótikus freskókat majd’ másfél évtizede restaurálják. Nem sietnek: a félezer négyzetméternyi falképekből eddig huszonötöt tártak fel. Ha így folytatják, könnyű kiszámolni, mikor lesz rendben a templom. A helyieken nem múlik. Ők minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis pénzt szerezzenek a restaurálás felgyorsítására. Legutóbb például a Szent Bertalan vértanúságát ábrázoló freskójukkal beneveztek a különös hangzású Balsorsú Templomok Báljára, s az ottani adományokból egymillió forintot sikerült megszerezniük.

De hát ez csak egy képre elég, miközben a freskók beborítják a teljes északi falat. A déli viszont üres.
– Kétséges, hogy üres is volt – mondja Tóth István. – Az eredeti fal azonban 1830-ban kidűlt, nem tudjuk az okát. Csak gyanítjuk. Valószínűleg akkor is ilyen tömérdek eső eshetett, s akkor is megindultak a hegyek.

A mostani baj kint, a határban kezdődött. A falu fölötti domboldalon vették észre az első suvadásra utaló jeleket, majd nemsokára a község belsejében is kezdtek jelentkezni a gondok. A rengeteg csapadékot okolják.
– A szakemberek szerint a talaj felső, agyagos rétege teljesen átitatódott, aztán levált az alatta lévő keményebb rétegekről, majd elkezdett csúszni, le, a völgyekbe. – A falu polgármestere két friss tanulmányt is mutat, a geológusok dicséretes gyorsasággal érkeztek a helyszínre. Igaz, kellett hozzá egy kis ismeretség, de talán épp ezért is alapos munkát végeztek. Töviről hegyire feltérképezték a falu talajviszonyait, s nemcsak az állapotokat rögzítették, hanem a megoldásra is javaslatokat tettek.

Mint írják: 1. A területet borító lejtőüledék, valamint az alatta települő agyagos képződmény víztelenítése kulcsfontosságú. 2. A falu fölötti terület víztelenítése után a kutak vizét a lenti patakba kell szivattyúzni. 3. A patak menti suvadásos sávban a csuszamlásokra merőleges árkokat kell ásni, hogy utat nyissanak a leszivárgó vizeknek. 4. A további lejtőmozgások megállítására pedig speciális támfalak megépítésére van szükség.

– Igen ám, de miből?! – néz ránk, majd a falut átszelő Hasdát-patak hídjának beton támfalaira mutat a polgármester. A támfalak meghasadva, ha kidőlnek, le kell zárni a hidat, s akkor megbénul a közúti közlekedés. Már így is nehézkes: az egyik kanyarban, a futballpálya közelében vagy tíz méter hosszon az út fele jó méternyire besüppedve.

Ennél is nagyobb gond, hogy a lefele csúszó halmok elzárhatják a patak útját, és további házak kerülhetnek veszélybe. A rombolás a híd közelében lakó Fekete Lászlóék portájáról nézve a leglátványosabb. A szomszédjukban két, egykor szebb napokat látott lakóház is végveszélyben van, ott a kert felől lopakodó szörny már meghajlította a járdát, a kerítést, az árok betonlapjait, a házak is lakhatatlanok. A bajban legfeljebb az a szerencse, hogy, mint annyi mást a faluban, azokat is nyaralónak vették meg a közeli felvidéki magyarok, akiknek a határ túloldalán azért van hol lakniuk.

A kicsit fentebb lakó Mestellér Endrénének viszont nincs, és a háza pont beleesik a földmozgásba. A falubeliek a ház mögötti lejtőt homokzsákokkal súlyozták le és becsövezték, hogy a talajvíz fel ne gyűljön, de az asszony ma már csak a biztosításában reménykedik.
– Ha kidűl a hátsó fal, vége – legyint, s maga is elcsodálkozik, hogy milyen beletörődötten mondja mindezt. – Ki gondolta volna? Hogy mindez itt fent, a hegyoldalban is megeshet velünk!

Fekete Lászlóék házát talán nem fenyegetik a hegyek, hiszen ők a Hasdát-patak túlsó partján élnek, a föld pedig a templom felőli oldalon csúszik, de Feketéné már mindenre gyanakszik.
– Te, Berti! – szól a falu másik végében lakó, nemrég hazaugrott fiához. – Az a betonoszlop reggel mintha még feljebb állt volna. Látod? – mutat az erecske másik partjára, amit mintha bombatámadás ért volna. Fejjel lefele álló fák, mélybe zuhant kerítések, összevissza meredező oszlopok...
De a napbarnította férfi csak csóválja a fejét.
– Nem látok én ott semmit. De lehet, hogy a méregtől nem látom. Aratni kéne, de ez a piszkos idő elmos mindent.

Felfelé néz, az égre, ahol vastag, fekete fellegek gyűlnek, s hamarosan meg is ered. Senkinek se hiányzik. De ez a fellegeket a legkevésbé érdekli.