Kocsma és templom egy fedél alatt

Ahogy az illendő, lépjünk előbb a templomba. Nem kell sokat keresnünk, ott találjuk a falu közepén. Be ugyan nem tudunk menni, ebben a rács megakadályoz, de az ajtaja nyitva, bekukkanthatunk és láthatjuk, szépen felújított Isten házával van dolgunk.

Most pedig lépcsőzzünk szépen le az előtérből, forduljunk balra, és emeljük tekintetünket a templom falára. Igen, ott olyant fogunk látni, amit minden bizonnyal még soha: templom falán a söröscégért. Igaz, hogy szemérmesen az alkoholmentes Soproni szüzet ajánlja, ám ha elhaladunk a falon lévő kereszt alatt és belépünk az ivóba, minden kétséget kizáróan érzékelhetjük, hol járunk. A pultnál kocsmárosné, mögötte italok. Egyébként pedig füstszag, félhomály, kopottság, ahogy az már szokott lenni. Ha pedig a mellékhelyiségbe is betérünk, az ottani állapotok az utolsó kétségünket is eloszlatják: igen, itt egy virtigli falusi kocsmával van dolgunk.

– Mindjárt jövök, csak iszom valamit – áll készséggel rendelkezésemre Bereczki Gábor, aki a kocsmát havi hetvenezer plusz áfáért a soproni önkormányzattól bérli.
Mert az épület tulajdonosa – templomostul, kocsmástul, mindenestül – a soproni önkormányzat, ahová közigazgatásilag egyébként a csaknem ezerlakosú Brennbergbánya is tartozik. Hogy miként került hozzá?
– Valamikor itt minden a bányáé volt, a templom is – mutat körbe a bérlő, amikor végre előbukkan a kocsma félhomályából. – Aztán a bányát államosították, majd hamarosan felhagytak a termeléssel, és az egészet átadták a tanácsnak.

Így lett tehát anno a soproni tanács templomtulajdonos. És aztán valahogy rajtaragadt, mint szamáron a fül. Még csak ideológiai zavart sem okozott a szocialista embertípus megformálásának feladata és a templom egyidejű birtoklása, hiszen az egykori bányászok nem arról ismerszenek meg, hogy egész nap az imakönyvet bújják. Az meg még jól is jött egy-egy ideológiailag megzavarodott párttagnak, horribile dictu párttitkárnak, ha az eldugott, az osztrák határ miatt külön engedéllyel megközelíthető helyen kereszteltették meg a gyermekeiket, ahogy azt a kocsmáros állítja.

– És megéri kocsmát tartani itt, az isten háta mögött? – kérdezek rá, miután végighallgattam a múlt homályába vesző történeteit.
– Vagy inkább az Isten háza alatt – veszi tréfára a kérdésem a bérlő. – Mivel magán látom, hogy nem az adóhivataltól érkezett, elmondom, hogy ebből ugyan nem tudnék megélni, miután kifizettem a bérleti díjat, a két alkalmazottat meg mindenféle rezsit, alig százezer forint tiszta hasznom marad.

Tréfál-e továbbra is Bereczki Gábor, azt a későbbi nem kis forgalmat látva nem firtatom, de az bizonyos, hogy saját bevallása szerint sem csupán a kocsmából él, hanem fakitermeltetésből meg abból az osztrák tapétagyárból, ahová átjár dolgozni. Nemcsak ő, hanem minden épkézláb brennbergbányai. Aki szüretelést vállal, az óránként öt eurót kap tisztán, aki takarít, az tízet. Ők azért többet, mert a takarítókat az osztrák sem jelenti be, mivelhogy elkaphatatlanok. Amúgy Sopron környékéről nyolcezren járnak át dolgozni a határ túloldalára.

– Ha ilyen kicsi a haszna, akkor minek bérli a kocsmát? – kérdezek rá értetlenül.
– Az Alföldről, Gyomaendrődről vetődtem errefelé, a kocsmát pedig már huszonnyolc éve bérlem. Valamikor ötszáz üveg sör is elfogyott hetente, ma már ennek a töredéke. De nem adom vissza a jogát, mert számomra olyan ez már, mint egy családtag.

Ez eddig rendben, de hogyan került a templomba a kocsma? Bárkit kérdezek, mindenki eltérő árnyalattal ismeri a történetet. A kocsmabérlő úgy tudja, hogy a bánya bezárása után a szükségtelenné vált karbidraktár helyére került a borkimérés. Hogy tiltakozott-e ellene az akkori plébános, arról nem szól a fáma. De mivel mindez 1952-ben történt, nem valószínű.

Becker Nándor valamikori boltos, egyébként helytörténész hasonlóképpen tudja. S ha már rányitottam az ajtót, elmeséli azt is, hogy a környéken az 1700-as évek közepén fedezte fel egy pásztorfiú a szenet, aki bármennyire is akarta, nem tudta eloltani a szalonnasütéshez rakott tüzét a hegyoldalban. Hogyan is tudta volna, hiszen éppen egy szénkibúvást gyújtott meg. Innen is a település neve, brennerer Berg, vagyis égő hegy, ami időközben Brennberggé egyszerűsödött.

Mintha csak a történetet akarná illusztrálni, bukkanunk rá Dömör Bélára, aki egy újdonsült derék osztrák tulajdonos megbízásából égeti a gazt az egyik porta udvarán. Ő ugyan a kocsmatemplomra sok szót nem veszteget, de azt elmondja, hogy egykor az aranycsapat Brennbergbányán játszott edzőmérkőzést, mielőtt továbbindult volna Ausztriába. Mert akkoriban, az ötvenes években még megyei első osztályú csapata volt a falunak. Este aztán Puskásék a kaszinóban bebizonyították, hogy nemcsak gólt tudnak rúgni, de be is. Mindez azonban nem gátolta őket, hogy másnap jól megpakolták az osztrákokat a világbajnoki selejtezőn.

Na, majd Módrián Lipót eligazít a kocsmatemplom ügyében. A nyugdíjas iskolaigazgató élő történelemkönyv, feje telve ezer történettel. Ráadásul abban a házban lakik, ahonnan 1944 és ’45 fordulóján Szálasi Ferenc igyekezett irányítani a maradék országot. Merthogy ide menekült a zsidók aranyával, amely innen hagyta el az országot.

– Személyesen is látta Szálasit? – kérdezek rá.
– Hogyne láttam volna. Az iskolásoknak vasárnaponként sorfalat kellett állniuk, miközben a szállásától az elébe terített vörös szőnyegen a templomba tartott.
– A templomba vagy a kocsmába ment?
– A templomba. Akkoriban még nem volt kocsma az oldalában.
– Egyébként ön szerint van kapcsolat a két intézmény között?
– Nincsen. Aki a kocsmába jár, az nem megy fel a templomba, aki pedig a templomba, az nem kocsmázik. Talán csak az éjféli mise kivétel. Akkor együtt jönnek a családok, egy részük a kocsmába, a többiek a templomba. Imádkoznak, hogy aki a kocsmába ment, az ne rúgjon be túlságosan, különben hogyan viszik haza.

Ha más nem, hát akkor majd a plébános eligazít a templomkocsma történetének ügyében. A szomszédos Sopronbánfalván található a plébániája, ott bukkanok rá.
– A háború előtt a bánya tulajdonosai azt tartották, hogy illik gondoskodniuk azokról, akiknek a gazdagságukat köszönhetik – avat a régmúltba az atya, Németh Attila. – Ezért nemcsak lakásokat, idősek otthonát, kórházat építettek számukra, hanem Isten házát is.
– De hogy került bele a kocsma? – bátorkodom elő a kérdésemmel. Óvatosságom felesleges, a plébános egyáltalán nem orrolt meg a kérdésemért.
– A templom előtti téren osztották a bányászoknak a szénjárandóságot, az irodát pedig a templom oldalában rendezték be. Az iroda helyére később raktár került, amikor pedig a bánya megszűnt, italkiméréssé alakult.

A két intézmény tökéletesen megfér egy épületben, állítja a plébános. Amikor négy évvel ezelőtt ide került, csupán annyit kért, hogy vasárnap délután, amikor a misét tartja, ne hangoskodjanak a vendégek – és ezt be is tartják. Egyébként pedig nem zavarják egymás köreit, a két intézmény között semmiféle kapcsolat nincs.
– De azért ugye járt már a kocsmában, plébános úr?
– Én oda még soha be nem tettem a lábam – neveti el magát.