Kisebbségi üzletrész Gyulán

A bíróság azért volt kénytelen ezt a kifejezést a szájára venni, mert előtte már a román kisebbségi lap szerkesztője több ízben leírta az ő lapjában, kifogásolva, hogy a román kisebbségi önkormányzatokban egymás nyakát szorongató érdekcsoportok, miután megfelelő mennyiségű román nemzetiségű jelentkezőt nem találtak – ha ló nincs, a szamár is jó alapon –, évek óta olyan egyénekkel töltik fel a soraikat, akiknek semmi közük a románsághoz azon kívül, hogy tagjai a román kisebbségi önkormányzatnak.

Ezt az illetők aljas rágalomnak és becsületsértésnek minősítették, miután Magyarországon a kisebbségi törvény szerint az a román, aki magát románnak vallja. Márpedig szubjektíve ők románnak érzik magukat, még ha egy szót sem is beszélnek románul. A bíróság most azt mondta ki, hogy ez rendben is van, az újságíró azonban szubjektíve vélheti úgy, hogy az ilyen kisebbségi képviselők azért a lehetőségért, hogy bármilyen kis kassza felett rendelkezzenek, bízvást éreznék magukat akár kétpúpú tevének is. Ezt hívhatná az újságíró szimplán disznóságnak is, de ha ragaszkodik az etnobiznisz kifejezéshez, akkor ezért őt elmarasztalni nem lehet.

Az ítélet remek alkalom arra, hogy a románokon kacagjunk – akik nem is románok, persze –, de azért az ember elgondolkozhat azon, hogy a törvényeket, amelyek mindezt lehetővé teszik, a magyar állam hozza. Amelynek nem jön rosszul, ha időnként rámutathat, hogy valamely kisebbség politikai vezetése még látványosabban és egyértelműbben simlis, mint a magyar államé.

Egyszóval szép, hogy valaki nem követ el bűncselekményt azzal, hogy nevén nevezi az etnobizniszt, de az igazi talán mégis az lenne, ha a jogszabályok nem tárnák előtte szélesre a kapukat.