Tiszabő: van még lejjebb?

– Na, végre egy fizető! – halljuk a megkönnyebbülés sóhaját, amikor belép egy vásárló Panni boltjába. A többiek jobbára csak trécselni, nézelődni jöttek. Tiszabő nyolc „hivatalos” boltjának egyike felett tábla hirdeti: Baromfi és Vegyes Bolt. Az üres polcokon azonban alig kínálja magát valami áru. A tulajdonosnő, Boros Anna két évtizede nyitotta meg az üzletét. Az utóbbi években viszont olyan gyér a forgalom, hogy Pannit az élteti: augusztusig már fél lábon kihúzza, akkor pedig végre nyugdíjba mehet.

– Öblítő van? – kérdezi az egyetlen vevő, de mivel öblítő sincs, kifelé tart. Mária, a roma asszony szatyrában már akad ez-az. Kenyeret meg egy kis dohányt vett. A kenyeret vízbe áztatják, az lesz az ebéd. Ha akad otthon cukor, megszórják azzal, ha nem, úgy is jó. Fogyasztható kézzel vagy kanállal, kinek hogy esik jól.
– Mi azért csak főzünk. Hétvégén legalábbis – határolódik el az egysíkú étrenden tengődőktől a fogyatékos fiával élő rokkantnyugdíjas. Ő hetente kétszer paprikás krumplit tesz az asztalra.
– Csirke far-hát, két kis comb, egy csomag zöldbab, kenyeret meg muszáj volt venni – mutatja a kosarát Budai Mihályné, aki férjével együtt nagyjából 50 ezer forintból él. Megélhetésnek kevés, éhenhalásnak sok, legyint.
– Nem nyilatkozunk! – az eladók többsége ezzel veri vissza a vásárlási szokásokat firtató kérdéseimet. Akad azért, aki fejcsóválva odasúgja: segélyosztáskor dőzsölnek, fogy a chips meg a drága pezsgő, a gyerekek Túró Rudin élnek, utána meg nyelik az éhkoppot.

„Hivatalos” boltokról azért beszélnek Tiszabőn, mert akadnak háznál, feketén üzemeltetett helyek, ahol hitelbe is odaadják az árut. Igaz, a füzetbe írt adósságot meg kell adni, ha a föld az éggel összeszakad is. Amikor megjön a családi pótlék vagy a nyugdíj, a sárba ragadt, szemetes, letarolt falu utcáin fekete, elsötétített ablakú Mercedesek suhannak. Leparkolnak a posta vagy a takarékszövetkezet előtt, és sokan csak addig látják a pénzüket, míg aláírják az átvételi papírt. Megesett, hogy két uzsorás azon verekedett össze, melyikük markolja fel az adós nyugdíját.

Valamiféle rend azért van Tiszabőn. A presszóban szigorú arccal közli egy roma fiatalember, hogy itt nem nyilatkozhat senki. Olyan határozottan tartja a biliárddákót, hogy csak egy kávéért oldalazok a pulthoz. Egy dolog van, ami rögvest megnyitja itt a legzárkózottabb romákat is: ha a cigányzenére terelem a szót. Kár, hogy most nem arról kéne faggatóznom.

– Négyszemközt marad? – szegi meg a beszédtilalmat egy borközi állapotban leledző úr. Budapestről sodorta ide a sors, miután elvált, aztán itt ragadt. Tiszabő sokaknak jelenti a végállomást: néhány százezer forintért tűrhető parasztházak közt válogathat, másfél-két millió forintért pedig helyi viszonylatban palotának számító ingatlanhoz juthat az ember. A férfi suttyomban megmutatja: a zsebében viperát, azaz teleszkópos botot hord, részben a kóbor ebek támadása ellen. Háztól elkergetett, gazdátlan kutya ugyanis számtalan akad Tiszabőn.

Egy héttel tovább tartott a téli szünet, de már tanítanak a tiszabői iskolában. Fizetés helyett egyelőre csak ígéretet kaptak a pedagógusok. Az óvoda és az iskola alkalmazottai január elején hiába várták a bérüket, az önkormányzat anyagi gondjai miatt egy fillér sem érkezett a számlájukra. Egyedül a buszbérletüket kapták meg, hogy bejárhassanak Fegyvernekről, Tö­rök¬szentmiklósról vagy Kenderesről.

– Kár lenne tagadni, bennem is felmerült a gondolat, hogy ha nem kapom meg a jogos fizetésemet, akár otthon is maradhatnék. A lelkiismeretem aztán mégiscsak megszólalt, hiszen pedagógus vagyok. A kényszerszünet ráadásul azt jelentené, hogy a nyári szünetbe nyúlna a tanév. Csak az a kérdés, meddig lehet még fát vágni a hátunkon? – kérdez vissza az igazgatóhelyettes, Ulviczkyné Kiss Ibolya.

– Néhány napja volt egy fórum, ott azzal nyugtattak minket, állami garancia van rá, hogy február elején megkapjuk az elmaradt fizetésünket is. Ezért január 10-én munkára köteleztem a kollégákat, majd mindannyian úgy döntöttek, dolgozni fognak – magyarázza az iskola igazgatója, Domán Gáborné. – Amikor pályakezdőként idekerültem, olyan szép volt ez a hely a takaros parasztházaival, hogy mindig leszálltunk a távolabbi buszmegállónál, és végigsétáltunk a falun, gyönyörködve a látványban.

Amikor aztán 2002-ben újra meglátta a községet, nem akart ráismerni, csak a leépülés és a szegénység fogadta. Az iskola, ahol most háromszázharminc roma diák koptatja a padot, egy év alatt mintegy 30 millió forint hiányt jelent az önkormányzatnak. Mindegyik tanuló jogosult volna az ingyenes étkezésre, ám csak negyvenen ebédelhetnek, többre nincs pénz, ennyi gyerekre főzni se tudnának.

– A szegény az első! Azt kell előbbre venni – így magyarázza a háromnegyed részben romák lakta település polgármestere, Farkas Barnabás, miként fordulhatott elő, hogy fizetésekre nem, segélyre viszont telik a kétezer lelkes faluban. Tiszabő minden hónapban négymillió forinttal többet költ, mint amennyire futná. Ezért a falu első embere már a választási kampányát is arra építette, hogy nem ígért semmit. Úgyse hitték volna el…

Ha gazdátlanul marad egy ház, reggelre meglepik húszan, és három óra múlva teteje sincs – világosít fel egy járókelő. Egy másik azt panaszolja, szombat éjjel ellopták három birkáját. A helyiek tehát egyesületet szerveztek, hogy megvédjék magukat. Menyhárt László, a lelkes egykori mezőőr a saját kocsiját dobta be a közösbe. Vett egy „Polgárőrség” feliratú matricát, megtankolt, s kezdődhetett a járőrözés. Sikerélményekről is beszámolhatnak a polgárőrök: egyszer például Fegyvernekről egészen Tiszabőig követték egy kecske nyomát. A betörők ugyanis három biciklit és egy kecskét lovasítottak meg. A nyomolvasók buzgalma nem volt hiábavaló: ha a mekegő jószág nem is, de e kerékpárok legalább megkerültek.