Választási ütközet milliókért Bödeházán

– Hagyják már békébe az apámat! – emeli a hangját a jóvágású férfi a kapuban. A Kossuth Lajos utca 19. előtt állok Bödeházán, és bebocsátásra várok. Az idő délutánba hajlik, s való igaz, hogy már vagy harmadszor keresem aznap Büki László polgármestert. A hivatal zárva, de reménykedem, hátha a lakásán fogad.

Érkezésemkor ugyan láttam a színét, az utca túloldaláról tartott a házába egy szakajtó kukoricával, ám mire utolértem volna, ő már eltűnt. Gyanútlanul nyitottam utána a kaput, mire egy borjúnagyságú kutya vágtatott felém. Szerencsémre idejében a kapun kívülre vágódtam. A veszett kutyaugatásra és a csengetésemre viszont nem reagált a ház gazdája. Így bújócskáztunk naphosszat, de most végre embert látok az udvarban.

– Miért csak most fontos az újságíróknak, mi történik a faluban? – így a polgármester fia. – Máskor miért nem jöttek?
– Mert még egyszer sem semmisítették meg Bödeháza választási eredményét – érvelek. Meg az is érdekelne, hogy ebben a szép takaros, ám azért mégsem túlméretes házban, ami előtt állok, miképpen férnek el huszonegyen. Merthogy ennyien jelentkeztek be erre a lakcímre néhány nappal a január 9-i, megismételt önkormányzati választás előtt. És akkor a másokhoz bejelentkezetteket még nem is említettem. Hát ilyen kérdések miatt bátorkodnám zavarni a falu vezetőjét. Ő azonban hajthatatlan.

Ha nem, hát nem. Akkor keresem Káldi Lászlónét, aki talán majd megvilágítja a jelenség hátterét. Ő volt a választáson a polgármester egyetlen ellenfele. Érkezésünkkor éppen televíziós stábot kísér ki az asszony, s velünk is annyira kedves, hogy ha vaj volna, kenyérre lehetne kenni.

– Már négy évvel ezelőtt is indultam a választáson a polgármesteri tisztért, de akkor alulmaradtam – magyarázza az asszony. – Ősszel gondoltam, megpróbálom ismét. Akkor mindketten 22-22 szavazatot kaptunk. A választási bizottság mostanra tűzte ki az ismétlést.
Ezt viszont fölényesen nyerte a hivatalban lévő polgármester, aki 48 szavazatot kapott, miközben az őszi választáson még éppen eggyel kevesebben, vagyis negyvenheten voltak egyáltalán választásra jogosultak a picinyke faluban.

– A választás előtt két nappal, pénteken egy óra körül telefonált valaki, hogy a rédicsi körjegyzőségen, ahová mi is tartozunk, tömegesen jelentkeznek át a környező falvakból bödeházi lakosnak.

Igen, ezt így tudtam én is. Bödeházára tartva ugyanis megálltam Rédicsen, hogy érdeklődjem a történtek iránt. Szép Zsuzsanna körjegyző azonban épp most szabadságra ment… Szerencsémre a jegyző helyettese, Kalamárné Kepe Éva fogadott. Sokkal többet nem mondott annál, mint hogy mindenkinek szíve joga oda bejelentkezni, ahová akar, meg azt, hogy mindenki ott jogosult a szavazásra, ahol az állandó lakhelye van. A tanácstalan mosoly mellé viszont – segítő szándékát bizonyítandó – az asszony némi keresgélést követően meglelte számomra a világhálón a helyi választási bizottság által jegyzett határozatokat és azok indoklását.

Térjünk vissza Bödeházára, Káldiné lakába, aki tovább vezet a történetben:
– Amint a helyzetről tudomást szereztem, levélben kértem a helyzet orvoslását.

A levélre a választás másnapján érkezett a határozat. Formai okok miatt – hiányzott a jogszabályi hivatkozás plusz a bejelentő lakcíme – elutasították. De kapott egy másik határozatot is a helyi választási bizottságtól. Ez pedig a választás eredményének megsemmisítéséről szól.

– Tapasztaltuk, persze, hogy tapasztaltuk, hogy idegen személyek is szavaztak – jegyzetelem a bizottság elnökének, Csuka Bélánénak a szavait, akit szintén a lakásán találtam meg. – A szomszéd települések lakói közül néhányan. Tudja, itt mindenki ismer mindenkit.

– És mit mondtak, miért szavaznak?
– Mert most ők itteni lakosok. Mutatták is a lakcímkártyájukat. Kérdeztük is a körjegyzőt, mit lehet ilyenkor tenni. Hát meg lehet semmisíteni az eredményt. Kedden be is mentünk a körjegyzőségre, ahol a kezembe adták a határozatokat, alatta a nevem, nekem csak alá kellett írnom. Na, persze elolvastam előtte.

Ezek azok a határozatok, amelyek a táskámban lapulnak. Az egyikben különös mondatra bukkantam. Eszerint Csuka Béláné arra „kéri fel” a rédicsi körjegyzőt, hogy „ellenőrizze, a Bödeháza községben 2010. október 3. után lakóhelyet létesített személyek a lakóhelyükként bejelentett ingatlant életvitelszerűen otthonukként használják-e, indokolt esetben a »fiktivá­lási« eljárást folytassa le”.

Fiktiválási eljárás? Hogy ez a jogi kifejezés meg mi fán terem, azt is a határozatból bogozom ki. Eszerint ha a lakcím nem valós – nem lakott és nem lakik ott a bejelentő –, akkor erről határozatot hoz a jegyző, és a lakcímnyilvántartásban fiktív jelzéssel szerepelteti.

Bevallom, mindezzel csak a határozatok későbbi tüzetes átolvasása során szembesültem. De mintha Csuka Béláné sem tudna róla…
– Mi történik, ha mindezek ellenére a február 6-ra ismét kiírt választáson megint olyanok szavaznak Bödeházán, akik valójában nem itt laknak? – kérdeztem.
– Akkor ismét megsemmisítjük a választás eredményét. Akárhányszor.

És most térjünk vissza harmadszor is Káldi Lászlónéhoz, aki rövidke sétára invitált bennünket a faluban. A látvány önmagáért beszél. Bödeházára igazán ráillik a helymeghatározás: isten háta mögött fekvő település. A házak egy része ledobta magáról a vakolatot, többségükben egy-egy idős ember él – vagy az sem. A falu elöregedését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 54 lakosból 47 a választásra jogosult, vagyis csupán heten tizennyolc év alattiak.

Már csaknem visszaértünk Káldiné otthonához, amikor azzal szemben minden igénynek megfelelő rönkház tűnik fel.
– Néhány rokonom lakik benne – jegyzi meg az asszony.
A ház belülről is kifogástalan, ízléses – csak jéghideg.
– Itt miért nem fűtenek?
– Csak a hét végén laknak benne.
– És ők mióta bödeházi lakosok?
– Már több hónapja.
– De már az őszi választások után jelentkeztek be?
– Igen. De azt tervezik, hogy véglegesen itt telepszenek le – teszi gyorsan hozzá az asszony.
– A mostani választáson ön ugyanannyi szavazatot kapott, mint ősszel?
– Néhánnyal többet.

Hazafelé benézek a környező falvakba, a Bödeházára bejelentkezetteket keresem. A szomszédos Gáborjánházán például Bekő Lajos volt polgármestert, aki – amint meghallja, mi járatban vagyok – azonnali távozásomat kéri. Kovács István szintén gáborjánházi, tagja a helyi képviselő-testületnek is, nincs otthon, a hölgy pedig, aki a kapuig jön, nem érzi magát felhatalmazottnak, hogy bármit is mondjon. A szijártóházi Bán Lajos telefonon utasít el. A legtöbbre még szomszédjával, Sárvári Máriával megyek, úgy látszik, az ő újságíró-elhajtási technikája még nem eléggé kifinomult.

– Még a múlt hónapban hallottam a készülő akcióról, kérdeztem Büki Lászlót, jelentkezzek-e én is. Mondta, lehet.
– Miért érezte fontosnak, hogy az átjelentkezéssel szavazhasson, és ismét Büki legyen egy másik faluban a polgármester?
– Hálás voltam neki. Évek óta nincs munkám, ő meg alkalmazott közcélúra.
Nagydarab férfi áll a gáborjánházi templom előtt, Nyakas György, a helyi alpolgármester.
– Nem ez az egyetlen átjelentkezési hullám a környéken – nevet, amikor megtudja, hogy éppen az egyik „hirtelen bödeházit” keresem. Ősszel így lett polgármester a lendvajakabfai polgármester, Zsupán László is, csak azt helybenhagyta a helyi választási bizottság.

A nevezettet telefonon kérdezem az értesülésemről. Nem cáfol, de részletekbe nem bocsátkozik.
– És a gosztolai választás néhány évvel ezelőtt?! – szól közbe egy férfi, aki a beszélgetésünket hallgatja Gáborjánházán.
– Akkora dicsőség errefelé polgármesternek lenni? – gondolkodom el.
– Pénz és hatalom.
– A hatalmat még csak értem, de hol itt a pénz?
– Hatmillió forint. Ennyi Büki Laci tiszteletdíja négy év alatt.