Lökd ide a veknit!

Erdélyből 25 évesen települt át a most 52 éves Negrutz Ágoston. Rajongásig szeretett, fiatalon csodaszép mamája nyelvtanár, korán elhunyt apja iskolaigazgató volt. A szerény fizetésű szülők legkisebb fia a szomszédból hordott kovászolt kenyér illatát mindig áhítattal szippantotta be. Imádta a kenyeret! Hogy idővel ő lesz a gömöri térség legnagyobb kenyérgyárosa, álmában se hitte volna. De egy teljesen csődbe ment sütödés fillérekért árulta az üzemeit, mert már hitelbe se kapott lisztet, adóssága meg irdatlanná nőtt. Ágoston ismerősei azt mondták: ez lesz élete legnagyobb bukása.

Ennek tizenkét éve, ám a „süllyedő hajók szakértőjének” ma Putnokon, az új kenyérgyár udvarán sorban állnak az autói. A Vekni Kft. több mint száz embernek ad munkát, a térség 12 mintaboltjában legalább 140-féle pékárut kínálnak. Betört a multik piacára is, mert mindig előrukkol valami újjal. Bízik a talpon maradásban ezen a szegény vidéken is, ahol árat emelni alig lehet, hiszen sokaknak már csak félkilós veknire telik. Ágoston korábbi üzletei is rázósak voltak, s megtanulta: egy kereskedőnek nemcsak eladni kell tudnia, hanem ismernie kell a termelést is.

– Kolozsváron kereskedelmi főiskolát végeztem – emlékszik a kezdetre. – Romántudásom miatt először a Dacia autó­gyár budapesti kereskedelmi összekötőjeként dolgoztam. Majd Miskolcra jöttem, mert a főváros nyomasztott, és hús-, illetve textilipari cégeknél voltam kereskedelmi vezető. De untam az irodát. Mikor megláttam a hirdetést, hogy Dövénybe kocsmárost keresnek, nekibuzdultam. Barátaim jajgattak: „Te őrült vagy, onnét már minden kocsmáros elmenekült, mert egy banda tartja rettegésben a falut!” Bántam is én!

Amint megláttam a gyönyörű Szuha-völgyét meg a Putnokhoz közeli Dövényt, rögtön beleszerettem a tájba. Úgy kirittyentettem a kocsmát, hogy a helyiek csak röhögtek: minek a flanc, mikor itt földre köpköd a törzsközönség? Én álltam a pult mögé, és mivel sose kocsmáztam, vízzel tanultam meg kimérni a stampedlit, és mindent, amit egy kocsmárosnak tudnia kell. Jöttek is az emberek, majd berobbant a rettegett banda is. Mint egy westernfilmben, még a kés is megállt a levegőben.

„Lökjed a felest!” – könyököltek a pultra. Én töröltem a poharakat, s az újabb dörrenésre szépen szóltam: „Uraim! Mikor ittunk mi pertut?” Ők bicskáért nyúltak, én meg kiperdültem a pult mögül, mert fiatalon eltanultam pár olyan „nyakfogást”, amivel ölni is lehet. Látták, ennek fele se tréfa, itt tényleg viselkedni kell. Meg se álltam hét kocsmáig, de a többit csak béreltem. Közben szegény mamám írta a szemrehányó leveleit Nagyváradról: „Ezért tanultál, fiam, hogy alkoholistákból élj?” A süllyedő kocsmát kihúztam a vízből, aztán szalonképesebbre váltottam. Ez volt a sajókazai lepusztult élelmiszerbolt. Mire felvirágzott, már megnyitottam a környéken tízet. És kitanultam a bolti fortélyokat is.

Egy sajókazai, szép, okos eladólányt vettem feleségül. Nálam jóval fiatalabbat, de hát a szüleim között is volt 18 év. Két remek fiam született: a 14 éves Ágostont és a 7 éves Mátét úgy nevelem, miként engem is régen: mindenért meg kell dolgozniuk. Ágoston tavaly nyáron önszántából már a pékségben dolgozott. Jó érzés volt megmenteni a süllyedő pékséget is, 100-nál több ember munkáját. Én is hajnaltól estig dolgozom. Van azért hobbim is: foci-, erdő- és állatbolond vagyok! Sajókazai farmomon lovakat, sokféle állatot tartok, és biopara¬dicsomot is termelek. Hiszen nemcsak a kenyér, de más étkünk is bizalmi dolog.