Megbüntetik, mert őzikét mentett?

A történet 2010. június derekán kezdődött, amikor a szatmári gazda kiment a földjére zabot gyomirtózni. Abban az időben a Szamos mentén is tömérdek eső esett, mindent felvert a gaz, ha a vegyszerezés pár napot késik, reménytelen állapotba kerül a gabonája. S takarmány híján egyúttal az állatai is. Ő ugyanis még az aprójószágon meg a disznókon kívül bikákat is nevel, azokat pedig nem lehet sovány koszton tartani. Nem ez a főfoglalkozása, egy fehérgyarmati üzletben többek között növényvédő szereket árul, mellette almát termeszt, de a szívéhez igazán közel az állatok állnak. Mindenféle állat, legyen az vad vagy éppen szelíd.

Tehát megy a zabban a traktorjával, mikor éktelen sivalkodást hall. Leugrik, s lám, két gyámoltalan őzgida reszket a vetésben. A traktor alá kerülhettek, egyiknek az orrából folyik a vér. Mit tesz ilyenkor az ember? Magához öleli, s nézi, hogyan segíthetne. Aztán az anyjukat kezdi kutatni a szemével, de az nincs sehol. Közben eszébe jut, azt olvasta valahol, hogy ha az anyja megérzi a gidán az emberszagot, tovább nem szoptatja, és a kicsi menthetetlenül elpusztul.

De innen meséljük tovább az ő szavaival. „Akkor döntöttem úgy, hogy hazaviszem és megpróbálom őket fölnevelni. Nagy odafigyeléssel elkezdtem tehéntejjel üvegből cumiztatni a kis sutát meg a kis bakot. Két-három napig igaz, sírdogáltak, de utána már szabályosan várták a napi háromszori cumiztatást. Naponta másfél liter tej volt a fejadag, és nagyon szépen fejlődtek. Két és fél hónapig cumiztattuk őket, de aztán lassacskán rászoktak a frissen kaszált zöld fűre. Augusztus végére már darált kukoricát is kaptak, de az almát, a céklát, a sárgarépát és az akáclevelet sem vetették meg. Őszre szépen kigömbölyödtek, és úgy gondoltam, hogy nálam még kitelelnek, aztán majd április elején, amikor kint is találnak kövér legelőt, a vadőr segítségével elengedem őket. Menjenek, éljék az életüket.”

Igen ám, de a napokban valamelyik szomszédja feljelentette, hogy őzeket nevel otthon. A hatóság meg is jelent nála, s lefoglalta a két állatot. Még nem döntötték el, hogy mi legyen a sorsuk – engedjék-e szabadon, vagy vigyék valamelyik állatparkba őket –, de az biztos, hogy a portán nem maradhatnak. Ez így rendjén is van, hiszen Dányádi István is így gondolta. De azt azért már nem, hogy akár meg is büntethetik.

Azóta is sokat töpreng, hogy mi lett volna a jó döntés ott, a zabtábla közepén. Hagyta volna sorsukra a vérző gidákat? De hát állatszerető embert ilyesmire nem vinne rá a lelkiismerete. Ma se tenne másképp. Felnevelné, aztán elengedné őket.

Ezért talán mégse büntetést érdemelne az ember.