Elvetemült egy világ ez!

– Még április elején is jártunk vizet szivattyúzni, mert a környékünkön lévő csatornarendszer nem tudta elvezetni a felesleget. Elvetettem ötven hektár őszi búzát, de három hektár kipusztult, a kukorica alá pedig nem tudtam elvégezni az őszi szántást – mutatja a gazda földjeit. – Tudja, a víz nagyobb ellenségünk, mint az aszály. A szárazságot ki tudjuk védeni víztakarékos talajműveléssel, de szeretnék berendezkedni öntözésre is. Földjeim háromnegyed része olyan helyen van, ahol lehetne öntözni, csak rengeteg utánajárás kell az engedély, a vízjog beszerzéséhez.

– És a berendezésekre telik? Lehet rá pályázati pénzt szerezni?
– Én nem pályázok, hitelt se vettem föl semmire, ez túl nagy kockázat lenne egy kétszáz hektáros gazdaságnak. A traktort és a kombájnt lízingeltem, és dolgoztam keményen, saját erőből fejlesztettem. Mindig óvatos voltam, nincs is adósságom. Most egy 160 lóerős traktort szeretnénk, de csakis lízingben, mert az altalajlazításhoz nagy szükség lenne rá, különösen az ilyen vizes év után. Félek az adósságtól, mert nagyon kiszámíthatatlan a bevétel. Mondjon valaki olyan ágazatot, amely nyereséges! Irreálisnak tartom az 5-6 ezer forintos kukoricaárat, már csak azért is, mert máris ahhoz igazították a műtrágya meg növényvédő szer árait. Mi van, ha lezuhan a gabonaár? Mert az ipari anyagoké már soha nem követi. Sajnos nagy gond, hogy húsz éve nincs agrárrendtartás, egyik kormány sem csinálta meg.

– Megéri csak növénytermesztéssel foglalkozni? Nem kellene több lábon állni?
– Hizlalok bikákat és sertést, de egyre kevesebbet. Volt kilenc kocám, de már csak kettő van meg. A 290 forintos hízósertés átvételi ár a paraszti munka megcsúfolása. Én vagyok egy nagy ökör, ha az 5-6 ezer forintos kukoricát feletetem. Ezért leadásra már nem hizlalok, rajtam ne zsírosodjon meg egy kereskedő, egy vágóhíd sem. Csak saját szükségletre vágunk, mindkét fiamnak van családja, és a barátoknak is jut belőle. Ők meg adnak cserébe bort, fát, hiszen a mai gázárak mellett drága a fűtés. Saját takarmánnyal, táp nélkül termeljük meg magunknak az egészséges, jó ízű húst, tojást, s amiben csak lehet, az önellátásra törekszünk.

– Gondolom, ezek is közrejátszanak abban, hogy nem adják föl…
– Jó érzés családi gazdálkodónak lenni, mert a magunk urai vagyunk. Viszont ha nem figyel oda az ember, nagyot lehet bukni is. Ami a legtöbb gondot okozza, hogy nincs közbiztonság. Ősszel, mikor érik a kukorica, mint a mérgezett egér, szaladgálunk a határban, egyik dűlőről a másikra, még éjszaka is, nehogy ellopják a termést. Elvetemült egy világ ez!

– Milyen érzés együtt dolgozni harmincegy éves fiával?
– Zoli Mezőtúron szerzett agrármérnöki diplomát, és szerencsére kedvet kapott a gazdálkodáshoz. Jó érzés vele együtt dolgozni, hagyom kibontakozni. Ő általában ráül a traktorra, de sok mindent közösen csinálunk, a kaszálástól a jószágetetésig, hiszen egy parasztnak mindenhez értenie kell. Én is paraszti családba születtem Nagylétán, és már gyerekkoromban beavattak a munkákba. Miután elvégeztem a mezőgazdasági technikumot, ide, a sárrétudvari téeszbe jöttem dolgozni. Itt alapítottam családot, a gyerekeim bennszülöttek, én csak bevándorló vagyok.

– Több mint harminc év után is így érzi?
– Továbbra is a szülőfalumhoz húzok. Ha elmegyek a rokonaimhoz, a szüleim sírjához, mindig megdobban a szívem. Ott sokkal jobb földek vannak, mint itt, a kukorica még aszályban is kilenc tonnát ad hektáronként. Sajnos el kellett adni az ottani földjeimet, mert hetven kilométerről képtelenség megművelni.