Puskalövés ostorral

Nem voltak persze ezek valami iparos remekművek, de ha ügyesen fontuk a kenderkócot, később a rafiát, nemcsak suhintani lehetett vele: csattant is, mint az igazi karikások.

Igazi karikást azonban én nagyon sokáig nem is láttam. Először talán a pócsi búcsúban, de az olyan drága volt, hogy eszembe se jutott arra kérni nagyanyámat, vegyen nekem is egyet. Így aztán nem is lett nekem soha karikás ostorom. Néhány éve azonban, mióta a Hortobágyba habarodtam, mind többször gondolok arra, mégiscsak venni kéne egyet.

Legutóbb például Hajdúböszörményben támadt fel bennem megint a vágy, ahol vagy kétszázötven ostoros gyűlt össze a város főterén, hogy egy kis csergetéssel szórakoztassa egymást meg a közönséget. Volt ott mindenféle ostor, bakonyi, felvidéki, alföldi, de a legtöbb azért mégis hortobágyi volt, vagy ahogy másként is mondják, bihari. Ott volt az ország egyetlen hivatásos ostorkészítője is, Bohos Tamás Pocsajból, vagy most már inkább Esztárról, ahová pár hónapja költözött. De ez tulajdonképpen mindegy is, hiszen a két falu ma már tökéletesen összenőtt, és a Bohosakat ismerik itt is meg ott is. Sőt mindenütt, ahol szeretik a karikásokat.

A mester egyébként egy jó kedélyű, eleven észjárású és roppant barátságos fiatalember. Én úgy harminc-egynéhány évesnek véltem – ehhez képest eléggé kalandos éveket tudhat maga mögött. Sokáig katonának készült, de pont akkor zajlott a rendszerváltás, és a rokonság óvatosságra intette: „Ki tudja, fiam, hogy lesz-e itten egyáltalán katonaság? Eridj inkább szakmára!”

Elment hát Debrecenbe, hogy kitanulja a bőrdíszműves szakmát. Természetesen nem véletlenül választotta ezt. Már a Hortobágyon gulyáskodó nagyapja is ismert ostorkészítő volt, az apja továbbfejlesztette a szakmát, neki meg már ez a hivatása. Előtte azonban kipróbált sok mindent.

– Legutóbb biztonsági őr voltam Pesten, ott, egy kis szűk pincében kezdtem el újból gyakorolni a szakmát – meséli. – Hortobágyi viszonteladóknak szállítottam az ostorokat, mikor elgondolkodtam: nem lehetne-e vajon megélni a karikásokból?

De mitől karikás egy ostor? A szakirodalom szerint onnan kaphatta a nevét, hogy a rövid fanyélhez általában egy karika segítségével csatlakoztatják a két-három méter hosszú, fonott szíjkorbácsot, ami aztán az éles, csattanó hangot adja. Tudják-e, hogyan keletkezik az az éles csattanás? Úgy, hogy az ostor végén lévő úgynevezett sudár vagy csapó sebessége a cserdítéskor a hangsebességet is meghaladja – és létrejön a szabályos hangrobbanás.

Egyébként a nyél is meg a korbács is sokféle lehet, Bohos Tamás nyélnek leginkább a szilvafát szereti: – Megfelelő kezelés után gyönyörű barnáspiros lesz a színe. Az se mindegy, hogy jól munkálható, hiszen míg az ember kifaragja és feldíszíti, kiintarziázza, egy hétbe is beletelik. De ez hál’ istennek nem az én gondom. A nyél a bátyám dolga.

A Bohos fiúk amúgy hárman vannak, és mindhárman „ostoroznak”. Tamás viszi a vállalkozást, s őrá vár a bőr kikészítése, fonása és az értékesítés is. De ezt se győzné egyedül, pláne az olyan nagy vásárokban, mint mondjuk a visegrádi palotajátékok vagy a szegedi hídi vásár. Mert ott nemcsak eladni kell, de beszélni is, méghozzá rengeteget. Valóságos néprajzi előadást kell tartania majd’ minden vevőnek, mert aki oda elmegy és karikást akar venni, mindent tudni akar róla. Ha már kiad egy „bőrfonatért” húsz-harmincezer forintot.

Egy jó ostor ára ugyanis ennyi, sőt egy kicsit még drágább is. Attól függ például, milyen hosszú, hány ágból fonják – általában hatból, nyolcból –, hogyan készítették a nyelét. S ha azt is megtudjuk, hogy mennyi munka van vele, vagy azt, hogy mitől kígyó alakú mondjuk a hortobágyi karikás, akkor az árát is mindjárt megértjük. De leginkább csak akkor, mikor kipróbáljuk, s a durrogtatásunkra felüvölt a fél város kutyaserege. A Bohos-karikások hangjára garantáltan ez fog történni.