Hagyományok zamata

Szívesen látjuk és elvárjuk kendteket, itthon ne maradjon még az se, ki beteg! – ilyen szíves vendéglátásnak nem lehet ellenállni. Pláne akkor, ha egy hagyományos bagi lakodalomba szól a meghívás. Akarom mondani: a népi hagyományőrző Művészetek Völgyébe, pontosabban Vigántpetendre. Nem csak vendégként! Merthogy aki nem tud megálljt parancsolni a lábának (nem is várja el itt senki!), beállhat a menyegzői menetbe.

Évről évre tízezreket vonz a Balaton-felvidék falvaiba a népi kultúra megőrzésében élen járó, nyári rendezvénysorozat – ennyien szeretnének kóstolót kapni egy lassan eltűnő világ ízeiből. Aki szó szerint veszi a falatozást, a kézzel nyújtott rétesek és a szalonnás langallók sátrához sétál. Aki viszont a szokások zamatára kíváncsi, ottjártamkor épp a régi falusi lakodalom állomásait járja végig a néptánccsoport segítségével. Vagy belehallgat a népviseletben sétáló „nagyöregek” visszaemlékezéseibe:

– Amikor a menyasszony belépett a vőlegényes ház kapuján, fel kellett rúgnia egy vízzel teli vödröt, hogy a harag elszálljon előlük. Szokás volt az is, hogy a vőlegény anyja egy tányért tört össze a fiatalok előtt, hogy ne legyen köztük veszekedés. A menyasszony szájába a leendő anyósa cukrot dugott, hogy édesszájú legyen…

A borozgatástól emelkedett hangulatú nagyérdeműt különösen a menyasszonyfektetés liturgiája tüzeli fel, miszerint a gyertyás menet kíséri a leányt a szobáig, amelyet a vőlegény (fene se érti, hogy a házasságkötés után miért) titokban keres fel. Az ifjú pár az asszonnyá válás külső jegyeit mutató kontyolás és a vőlegény házasemberré avatásánál kerülnek újra a násznép szeme elé. Ha már a vőfély versikét címzett a gőzölgő aranysárga tyúkhúsleveshez meg a pompás pecsenyékhez, csak akad egy-két jó szava a bőséges gyerekáldásról is!

Apropó: gyerekáldás! Szent Annának, Jézus nagyanyjának tisztelete egészen az Árpád-korig nyúlik vissza, és a palócok vallási kultúrájában különös tiszteletnek örvend. Szent Anna a magtalanok, az áldott állapotban lévők és a női betegségben szenvedők pártfogója. Egyaránt tisztelik őt a gyermekáldásra várók reménységeként, a családok védőszentjeként és a jó halál patrónusaként. Bizonyságot (és a mise végén áldást is) kapott minderről az, aki múlt hétvégén a Nógrád megyei Balassagyarmatra látogatott, a hagyományos Palóc Búcsúra. És elmerült Palócország szépeinek szemlélésében meg szépséges szokásaiban.

A romantikára éhes női lélek megint csak a lakodalmas hagyományokra fogékony! Egykor az esküvőt megelőző csütörtökön a vőlegény szószólója elment a leányos házhoz, hogy megtudakolja, nem fordult-e meg a jelölt hajlandósága. Ha a házasulási hajlandóság megerősíttetett, kikérték a leány ágyát, ládáját, orsóját és motolláját – a menyasszony ágya ugyanis a házasság legfőbb szimbóluma ezen a vidéken, ráadásul az ara módosságát is azzal mérték, milyen a hálóalkalmatossága. Éppen ezért minél több és díszesebb párnát illett adni vele. Amit aztán nagy látványosság keretében, virágokkal és pántlikákkal díszített kocsin vittek a vőlegényes házhoz.

Némi barangolás után a nagyérdemű gyomra jelzi: a makrány történetét nem képes kóstolásmentesen befogadni! Ez az édes lakodalmi kalács valójában a menyasszonyi tortának felel meg, merthogy az új asszony és az új ember vágta fel és osztotta meg a vendégekkel. Akik aztán hajnalig mulattak! Már csak azért sem ajánlott volt ajánlott elaludni, mert a kidőlők arcát bekenték korommal vagy tarka rongyokat varrtak a ruhájukra, hogy csúffá tegyék őket.

A hagyományőrző fesztiválokról a testileg-lelkileg jóllakott és megfáradt turisták vasárnap este önként hazatérnek – nem várva meg, míg, mondjuk, a násznagy földhöz vág egy cserépfazekat, jelezvén, a dáridónak vége. De csak arra a hétvégére!

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!