Honnan tudnánk parasztul?

Így aztán a tévék képernyőin csupa mosolygó adományozó – a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány tótumfaktumai –, illetve az ajándékba kapott vetőmagot, tápot, kismalacot vállára vető büszke családfő volt látható.

Aztán mára kiderült: az örök bölcsesség – ne halat adj a rászorulónak, hanem tanítsd meg őt halászni – ezúttal is elkelt volna… Mert hát azt csak a pesti okosok gondolhatták, hogy aki vidéken él, annak a növénytermesztés, az állattartás smafu, a vérében van, miközben tudjuk jól, ha valaki nem tanulta a gazdálkodást, hát nem árt, ha évtizedes tapasztalatokkal bír. És még akkor sem biztos, hogy sikerrel jár, hiszen az időjárástól a betegségeken át, a fertőzésektől a tartási körülményekig rengeteg tényezőtől függ még a siker.

És a nagy hirtelen kiosztott vetőmagok ugyan milyen földbe kerülnek? Egyáltalán: kinek a földjébe? És milyen állapotú az a föld? Alkalmas a művelésre? És biztos, hogy a májusi–júniusi időpont alkalmas még a vetésre? És ugyanígy: megválaszolatlan kérdések százait hallhatták volna az adományozók, ha a tévéfelvételek elkészülte után is maradtak volna még egy-két órát a 300 megajándékozott kistelepülés valamelyikén. Mert azonnal látták volna, hogy például nincs hová tenni a hazavitt kis állatokat. A faluszéli düledező viskóknak kerítése sincs, nemhogy baromfiudvara vagy akár disznóólja. A csibék padlásra kerültek – ahol napok alatt elpusztultak a nagy melegben –, vagy pedig használaton kívüli kádakba, pokróccal letakarva. Amelyik meg az udvaron kezdett volna új életet, azokkal végeztek a macskák, a patkányok, a ragadozó madarak, a többivel meg a hozzá nem értés – no meg hogy a csibék mellé táp nem érkezett…

Már alig van azokból a naposcsibékből és kiskacsákból, amiket az alapítvány Szendrőládon és a környező településeken osztott szét az ott élő rászoruló családoknak. Szendrőben csaknem kétszáz család kapott segítséget, pedig a polgármester szerint a családok többsége nem ért az állattartáshoz. Szaniszló János azt mondta a Híradónak: „Ezek a családok, akik állatokat kaptak, minden hiedelem ellenére, csak azért, mert vidéken élnek, nem alkalmasak az állattartásra – illetve alkalmasak lesznek, ha majd megtanítjuk erre őket”.

Az alapítvány célja az volt, hogy a jószágok felnevelése után a rászorulók megélhessenek az állattartásból. A tyúkok és disznók többségét azonban levágták, megették, sőt a martonyi polgármester szerint a legtöbb érintett önszántából túladott azokon. „Harminckét helyi család kapott haszonállatokat egy hónappal ezelőtt, de már alig van belőlük. A családok rendre azt hazudják, hogy elpusztultak az állatok vagy ellopták azokat, de sajnos jól tudjuk, hogy egymás között száz-kétszáz forintért eladják” – mondta Vécsei István. Hozzátette, korábban konzerveket osztottak szét a helyi szegények között, hogy a gyerekek ne éhezzenek a nyári szünetben sem, de akkor sem jártak sikerrel: a többség már három szál cigarettáért továbbadott az ételeken.

Rimóc jegyzője, Simon Mihály nem tartja rossznak a programot, csak hát egy kicsit átgondoltabban kellett volna belevágni. „Úgy nem lehet, hogy hétfőn szólnak, és szerdán már pakolják is a kis állatokat, miközben tápot meg nem adnak hozzájuk.”

Azt mindegyik adományozott tagadja, hogy netán eladta volna az állatokat és a magot. Pedig a falvak „módosabb” lakói elismerik, hogy már a teherautóról visszafele jövet kínálták a portékát: háromezret kértek harminc kiscsirkéért.

Persze van, ahol kedvező a tapasztalat. Mezőcsát jegyzője például bizakodó: „Nap mint nap látjuk a kertekben, hogy az állatok megvannak.” Ott viszont, ahol lábasban, bográcsban végezték földi pályafutásukat az adományok, legalább jóllaktak az emberek. Egyszer.