A hatvanas években történt

Hogy jut eszébe a Magyar Tudományos Akadémia munkatársának, hogy szépíróként mérettesse meg magát? Tény, hogy a téma nem áll távol tőle, tanulmányok, publikációk, felmérések tucatjait készítette el a hatvanas évek családváltozásairól. És azért sem idegen számára ez az időszak, mert akkor nőtt föl.

– Már középiskolás koromban jelentek meg írásaim. Pályázatokat nyertem, de úgy éreztem, soha nem lesz belőlem nagy író. Középszerű meg nem akartam lenni – mesél a kezdetekről Tóth Olga. – A társadalmi problémák, különösen a nők helyzete mindig foglalkoztatott. Feminista voltam, nem értettem, miért képtelen túllépni a magyar társadalom a hagyományos férfi-női szerepeken. És ez nem arról szól, hogy ki mosogat el otthon! A hetvenes években még nem volt szociológiai szak, közgazdaságtant tanultam, ami különösebben nem érdekelt. Szerencsém volt, bekerültem az Akadémiára, szociológus lettem.

Azt tartják, saját élményből születik a próza. Feltételezhető, hogy így volt ez szerzőnknél is:
– Természetesen vannak önéletrajzi vonatkozású részek a regényben, de én elsősorban korrajzot szerettem volna írni. A szüleim elváltak, anyám egyedül nevelt, Dunaharasztiban nőttem föl. Emlékszem, még csak középsős voltam, de már egyedül jártam óvodába. Anyámnak dolgoznia kellett, nem tudott elvinni. Vasúti síneken kellett átkelnem, jó messze volt tőlünk az óvoda. Mások voltak a körülmények, hamar felnőttünk.

Szolgálati lakás, leányanyaotthon, főbérlő, úttörőtábor. A mai huszonéveseknek szótár után kell nyúlniuk, hogy értelmezni tudják mindezt. A leányanya kifejezés elveszítette értelmét, hiszen ma már minden harmadik gyerek olyan kapcsolatban születik, amelyikben a szülők nem kötöttek házasságot.

– Hatalmas szégyen volt akkoriban, ha egy lány teherbe esett. A családja általában kitagadta, és csak akkor fogadták vissza, ha végül feleségül vette az apa vagy örökbe adták a nem kívánt gyereket. A rendszer is támogatta ezt az „ítéletet”, hiszen létrehozták a leányanyaotthonokat – ecseteli Tóth Olga, hogy milyen stigmákkal kellett megbirkózniuk a leányanyáknak. – Őrületes lakáshiány volt, sok család élt társbérletben, az egyedülállók mehettek albérletbe. Ez általában egy szobát jelentett, és sokszor rosszabb volt, mintha otthon maradtak volna. A főbérlők ugyanis szerették ellenőrzésük alatt tartani a bérlőjüket, beleszóltak az életvitelébe. Sok házasság gazdasági szükségszerűségből maradt fönn, mert válás után nem tudott volna hová menni az elvált fél. És maradt akkor is, ha pokollá vált a család élete, aminek nem ritkán az alkohol volt az oka.

A szociológusnő egyik kutatási területe a családon belüli erőszak mibenléte. A feleség bántalmazása akkoriban sem ment ritkaságszámba. Szerencsére ezen a területen pozitív változások történtek az utóbbi években: egyre kevésbé huny szemet felette a hatóság és a környezet.

A hatvanas évek fiataljai felnevelték gyerekeiket, s Tóth Olga szerint értetlenül szemlélik a mai világot. A párkapcsolatok megítélése nagy változáson ment át, a munka pedig már nem azt jelenti, hogy valaki reggel nyolctól délután ötig dolgozik a hivatalban vagy a gyárban. Ma már ferde szemmel néznek arra, aki 18 évesen szül, míg 40 évvel ezelőtt szinte ez volt az elvárás a fia¬talokkal szemben: minél hamarabb álljanak a saját lábukra, és termeljék meg a betevő falatot. A család jelentősége viszont még erősebb lett, mivel más bázis nem nagyon maradt az emberek életében. Kevés a bizalom az államban, az egyházak is keresik a helyüket, a civil szervezetek gyöngécskék. Marad a szűk család. Ez veszélyes is lehet, mert ha valami váratlan változás, tragédia történik a családban, az egyén számára kevés a külső kapaszkodó.

– Két lányom van, úgy neveltem őket, hogy stabil értékrendjük, kellő önismeretük és széles tudásuk legyen a világról. Így tudnak talpon maradni. Továbbra is a férfi-nő viszony, a család változása foglalkoztat. Több regénytervem van, már csak a megfelelő formát kell megtalálnom.