Makói volt, van. De lesz is?

– Ez mese – morog mögöttem félhangosan egy hagymatermesztő, miközben Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter arról beszél, hogy a helyi piac mekkora kitörési lehetőséget jelent a gazdáknak. – Mit tesz az állam? – kérdezi mögöttem az egyik megszólított, pont elég hangosan ahhoz, hogy a körülötte ülők még hallják, de az előadó ne.

Makón minden évben megrendezik a Hagymafesztivált, ahol a tipikus vurstlielemek mellett komoly szakmai tanácskozás is folyik a makói hagyma jelenéről és jövőjéről. Az idei összejövetelen a sajtó munkatársai kétségbeesetten keresgéltek akár egyetlen autentikus bajszos kistermelőt, de nemigen találtak: a rendszerváltáskor még 4000 hektáron termelt vöröshagymából mára 150 hektár maradt. A tanácskozáson többször el is hangzott, hogy makói vöröshagymáról beszélni értelmetlen, ugyanis ez a termék megszűnt. Hiába nyilvánították hungarikummá a közelmúltban a dughagymás módszerrel, két év alatt előállított makói vöröshagymát. Volt, aki felfedezni vélt 15 százalékos áremelkedést, amely a termelő és a kereskedők között oszlott el, de a térség hagymatermesztő és kereskedő országgyűlési képviselője, Mágori Józsefné szerint még ennyi haszna sem volt a dolognak. – A hagyma nem tokaji aszú – mondta a Szabad Földnek Mágoriné, arra utalva, hogy akármilyen jó hagymából sem lehet igazi presztízsterméket faragni.

A tanácskozáson kiderült: Németország, amely húsz éve még importőr volt, olyannyira felfejlesztette a hagymatermesztését, hogy nemcsak az ottani piacot veszítettük el, de még a hazai egy részét is. Mindezt nagyon jó fajtákkal érték el, amelyekkel a magyar hagymák nem tudnak versenyezni. A hazai fajtákat, különösen a klasszikus makói hagymát a fogyasztási trend is háttérbe szorítja. A világpiacon ugyanis inkább a salátába való, lágyabb hagymák a kelendők, a mi fajtáink pedig éppen aromában és szárazanyag-tartalomban erősek. A legrosszabb az egészben, hogy a nemzetközi fajták sem teremnek annyit nálunk, mint a versenytársak éghajlatán. A fokhagyma azért tudott állva maradni, mert a külföldi fajták ugyanolyan jól teljesítenek hazánkban, mint máshol, ráadásul idén a kínai fokhagyma is visszaszorult.

Egyetlen viszonylagosan vigasztaló hírt lehetett hallani: Makón épít gyárat a Givaudan nevű svájci ételízesítő-gyártó multi. De a makóiak arca elfelhősödött arra a hírre, amikor meghallották: a gyár legfeljebb az alapanyag 10 százalékát szerzi be a környékről, a többit központilag; ráadásul sem hagymát, sem fokhagymát nem kérnek, csak hagymaport. A cikk elején említett puffogó termelő felháborodottan utasította el a feltételezést, hogy majd ő fogja porítani a saját hagymáját. Szerencsére az ügyet teljes mellszélességgel felvállaló Mágoriné több belátással bír: szerinte termelői összefogással és uniós támogatással létre lehet hozni egy porító- és konzervüzemet, amely lehetővé tenné, hogy a makóiak beszállítsanak a Givaudannak.

A képviselőnő egyébként úgy látja, hogy a dughagymás termesztésen túllépett az idő, mert hiába a magas szárazanyag-tartalom, ami a makói hagyma sajátja, azonban mivel a termésátlaga csak negyedannyi, mint a korszerű hibrideké, ezt nem képes ellensúlyozni. A hagymatermesztés megmentésének kulcskérdése szerinte az, hogy lesznek-e korszerű, a magyar viszonyok között versenyképesen termő hagymafajták. – A makói hagyma genetikai anyagából létre lehetne hozni olyan egyéves fajtát, amivel felvehetnénk a versenyt a konkurensekkel – véli Mágori Józsefné. – Ez csak pénz és szándék kérdése.