Életükben kaptak utcát

Tiszaladányból a világ talán legszebb hegyére, a tokaji Nagy-Kopaszra látni, de Louis Bischof hetvenéves is elmúlt, mikor először megpillanthatta a magyar bor szent hegyét. Igaz, láthatott ő addig is hegyet épp eleget, hiszen Svájc, a hazája pont azokról a leghíresebb. Az égig érő hegyeiről. Bischof úr mégis a tokajira vágyott. Gyermekkorától tudta ugyanis, hogy az a hegy a magyarok himnuszában is szerepel, ő pedig nagyon szerette a magyarokat. Ma is szereti.

Ezt Tiszaladányban mondja a nyolcvanadik évén is túl levő svájci úr – kifogástalan magyarsággal. A Tokaj melletti településen mindig szívesen látják, úgy fogadják, mint a hosszú útról hazatérő falubelit. Itt mindenki Lajos bácsinak szólítja, tán még a vele egykorúak is, ami egyértelműen a tisztelet jele. Meg is érdemli a tiszteletet. Mert a tiszaladányiakon kívül senki más nem tett annyit Ladányért, mint ő. Nyelvi laborral, bútorokkal, ruhákkal meg még a jó ég tudja, hogy mivel segítette a kis települést, ahová ma már úgy jár vissza, mint ahogy a szülőfalujába jár az ember.

S ugyanilyen szívesen fogadják, mondjuk Nyírtasson, Jékén, Kisvárdán, Berkeszen, Szegeden és Kárpátalja megannyi településén is, ahová sose ment üres kézzel.
De honnan ez az olthatatlan vonzalom?
– Nekem Magyarország a második hazám – feleli. – De ha nem úgy alakul a történelem meg az élet, talán az első is lehetett volna.

Minden 1937-ben kezdődött, mikor az édesapját kinevezték Svájc magyarországi konzuljának. Igazi kaland volt az egy nyolcéves fiú szá­mára, aki egy árva szót se tudott magyarul még akkor, de néhány hónap elteltével már jobban ismerte Budapestet, mint sok tősgyökeres pesti. Nyelvtudás híján magyar iskolába nem járhatott, egy nevelőt fogadtak fel hát hozzá. Egy igazi bohém fiatalt, akit sokkal jobban érdekeltek a lányok, a kalandok, mint az algebra- meg a nyelvtanokítás. Ahogy a kis Louis-t is.

– Sajnos nem sokáig tartott az aranyélet – nevet –, a szüleim rájöttek, hogy nem tanulok semmit. Beírattak hát a pesti birodalmi iskolába, ahol mindenféle náció megtalálható volt. Mehettem volna persze egy német nyelvű iskolába is, de apám gyűlölte a németeket. Még az első világháború idején Párizsban a menyasszonyát megölte egy német gránát… Aztán jött Hitler, törvényszerű volt tehát, hogy a nemzetközi iskolába irányítottak. Szerencsémre. Ott tanultam hét évig, s ott tettem szert a legjobb barátokra. Van barátság, ami mind a mai napig tart.

Az egyik ilyen barát, a tiszaladányi származású Csikai Miklós mondta neki még 2000-ben, a nagy tiszai ciánszennyezés idején, hogy na, most nézd meg a Tiszát, mert ki tudja, mi lesz belőle! Megnézte. S azóta visszajár. Amúgy járt volna ő korábban is, felcseperedvén pedig akár az életét is el tudta volna itt képzelni, de lehúzták a határokat, s ő még látogatóba se jöhetett.

– De a magyar szív csak itt dobogott – kopogtatja meg a mellkasát. – S amint lehetett, létrehoztunk Svájcban egy alapítványt, hogy segíthessünk az itthoni rászorulókon. Van, ahová kórházi ágyakat, máshová élelmiszert, ruhát, iskolabútorokat viszünk, s van, ahol készpénzzel segítünk. Már csaknem húsz éve.

Egy sereg komoly kitüntetés birtokosa. De a legjobban mégis annak örül, amikor végigmegy a ladányi főutcán, és Lajos bácsinak szólítják.