Csak a baj van ezzel a Kossuthtal

„A szobor- meg az utcanévcserékben a pótcselekvés tipikus példáját látjuk. Ha az ipar szerkezetét nem tudjuk megváltoztatni, legalább változtassuk meg az utcaneveket. Ha nincs rendszerváltás a fejekben, legyen legalább a tereken és a házak falán.” Ezt a Szabad Föld 1991 novemberében írta, de most, húsz év elteltével akár ismét leírhatnánk…
Mert hát szoborügyben áll a bál, méghozzá nem is akármilyen.

Jelentős hagyománya van Magyarországon annak, hogy a mindenkori hatalom szobrok cseréjével próbál különféle üzeneteket küldeni a társadalomnak. Ezek az üzenetek látszólag a múltról szólnak – majd most megmondjuk, hogy is volt, ami volt –, valójában azonban a jelenre és a jövőre vonatkoznak. A Parlament előtti Kossuth tér legújabb kori rekonstrukciójáról idén júliusban hoztak országgyűlési határozatot, amely kimondja, hogy „visszaállítható a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapota”. Na, ez a „képzőművészeti arculat” jelenti manapság az aktuális szoborcserét.

Három szobor ki, másik három be – nagyjából így foglalható össze az eljárás. Az eltávolítandó „rosszak”: Károlyi Mihály szobra (Varga Imre alkotása 1975-ből), Kossuth Lajos szoborcsoportja (Kisfaludi Strobl Zsigmond, 1955) és József Attila emlékműve (Marton László, 1980). A behozandó „jók”: gróf Tisza István emlékműve (Zala György–Orbán Antal, 1934), amit egyébként 1945 tavaszán ledöntöttek és beolvasztották a Sztálin-emlékműbe; az első felelős magyar kormány szoborcsoportja, közepén Kossuthtal (Horvay János, 1927) és idősebb gróf Andrássy Gyula miniszterelnök bronz lovas szobra (Zala György, 1906), amely ugyancsak Sztálin gigantikus szobrában (Mikus Sándor, 1951) fejezte be földi pályafutását…

De mit is üzenhet a mának ez a szoborkeringő? Elsősorban Károlyi Mihállyal van mostanában sok baj, gyanítom, nem a történelemtanároknak… Olykor zsidó kapedlit – fejfedőt – tesznek rá, olykor leöntik vörös festékkel, ahogy egy vörös grófnak dukál, olykor meg elhordják előle a megemlékezés virágait… Az sem véletlen, hogy a Jobbik már hosszabb ideje kezdeményezi Károlyi eltávolítását a térről, az meg már akár halálos ítélete is lehet, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke odanyilatkozott, hogy „ha van pokol, akkor valószínű, Károlyi Mihály egész nap ott ül egy székhez lekötözve és nézi a saját szobrát”. A Kisfaludi-féle Kossuth-szoborról az eltávolítók nem beszélnek, József Attila „Dunánál” ülő figuráját pedig szerintük azért kell odébb rakni, „mert jelenleg a járókelők csak az alkotás egy részét láthatják”.

Ha azonban felidézzük az új alaptörvény szavait, talán közelebb kerülünk a miértre adandó válaszhoz. A szerint ugyanis a „Nemzeti Hitvallás helyreállítja Magyarország 1944. március 19-én megszűnt nemzeti függetlensége következtében megszakadt jogfolytonosságát”, magyarán, a jelenlegi kormány a ’44 előtti Horthy-korszakot tekinti legitim elődjének, és hát akkor, ami csak lehet, így a Kossuth tér is legyen Horthy korabeli. Na és persze azt se feledjük, hogy egyébként mindhárom kicserélendő szobrot a komenisták állították…

Ezernyi még a tennivaló a nagy terv megvalósításához – jelesül például valakiknek le kéne gyártaniuk Andrássy és Tisza emlékművét –, de választ kellene adni arra is, hogy mi legyen a téren lévő további szobrokkal, például az ’56-os forradalomra emlékező, fekete gránittömbön égő öröklánggal, mi lesz a Nagyatádi Szabó István-emlékművel, a Kovács Béla-szoborral és II. Rákóczival – ja, és mi lesz az országzászlóval?

►

De mi hagyjuk magára a túlfűtött Pestet, induljunk inkább Dél-Dunántúl felé, jelesül Dombóvárra: ott várja ugyanis a régi/új Horvay-féle Kossuth-emlékmű sorsának jobbra/rosszabbra fordulását. Hogy hogyan került a hatalmas szoborcsoport éppen Dombóvárra – ez is egy remek történet, aminek ismeretében megtudhatjuk: miért is van mindig baj ezzel a Kossuthtal…

Furcsa, de hát Magyarhonban vagyunk: a Kossuth-szoborra a pályázatot már 1903-ban kiírták, ám az eredményt csak 1908-ban hirdették ki. Állítólag valamiért meg kellett ismételni – ugye, ez is ismerős… Horvay Kossuth-szobrára már a korabeli médiumok is hiénaként vetették rá magukat. Így lett elkönyvelve a „pesszimista Kossuth-szobor” kifejezés Lyka Károly művészettörténész, a kor megmondó emberének nyilatkozata alapján.

De ez talán mindegy is, Horvay nyert, ugyan csak 50 százalékos szavazattal, viszont Bárczy István, Budapest nagy hatalmú polgármesterének, valamint Kossuth fiának, Kossuth Ferencnek minden bizonnyal döntő voksával. A konkurens pályázók a nagyformátumú szónokot, a nemzetét harcba szólító hadvezért formálták meg, Horvay azonban másként döntött. Szoborcsoportja az első, független magyar kormány és különösen a főalak Kossuth – aki ebben a kormányban egyébként „csak” pénzügyminiszter volt –, a sok áldozatot és a forradalom végső kudarcát láttatja. Az unalomig ismert hősies gesztusok, sablonok helyett Horvay a drámát fogalmazta meg: ezek a gondolataikba merülő figurák felelősséget viselnek döntéseikért, s a felelősség ritkán vidám. Súlyos teher inkább, és ezek a gesztikuláló-elmélkedő alakok a való életükben és szoboralakjukban egyaránt viselték azt. (Ami a „lesütött szemű” vádat illeti, a közel hat méter magas talapzaton álló monstrumok feje nagyjából 7-8 méter magasban volt. Ha ott még fölfelé is néznek, a lent álló utókor ugyan mit lát az arcukból?)

Ahogy nem tudjuk pontosan, mi történt a pályázat kiírása és az eredményhirdetés között eltelt öt évben, úgy azt sem tudjuk pontosan, Horvay mikor készítette el az emlékművet. A korabeli tudósításokból kivehető, hogy 1918-ban, Kossuthot kivéve, a minisztertársak figurái már elkészültek, így az avatást akkor 1919-re tűzték ki. Igen ám, csakhogy az első világháborús ellenségeskedésnek köszönhetően a románok bosszúból eladták a már bevagonírozott és kifizetett kőtömböket, amelyekből Kossuthot faragta volna ki Horvay, illetve a szoborcsoport hatalmas alapjául szolgáltak volna. Itt most megint megszakad a film, ugyanis nem tudjuk, hogy a húszas évek közepéig hol „bujkáltak” a Batthyány-kormány immár elkészült darabjai, egyesek szerint a Várkert-bazárban. Ekkor lép be a történetbe egy bizonyos Auer Sándor süttői kőfaragó mester, aki álruhában utazott be Romániába, hogy némi furfanggal megvegye a Horvay által igényelt, nem csekély mennyiségű ruskicai márványt.

Hogy hogyan is helyezzék el a szoborcsoportot, az csak 1926. július elsején(!) dőlt el – ne feledjük a szoborállítás dátumát: 1927. november 6. –, akkor, amikor az Operaház díszletező munkásai papírmaséból megcsinálták a kilenc alakot, s azokat hordozták fel s alá, különböző csoportosításban a tekintélyes városi bizottság előtt az akkor még Országháznak nevezett téren, hogy aztán egy év múlva magát a teret is Kossuthról nevezzék el.

A központi figura, Kossuth mint a „magyarok Mózese” jelenik meg, jobb kezét széles ívben tartja, akár a Magvető, aki mindörökké hinti a szabadság eszményét. Körülötte – némelyest alacsonyabban – a kormány tagjai: Deák Ferenc (igazságügy-), Mészáros Lázár (hadügy-), Eötvös József (vallás- és közoktatási), Széchenyi István (közmunka- és közlekedésügyi), herceg Esterházy Pál (a király személye körüli), Klauzál Gábor (földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi), Szemere Bertalan (belügyminiszter) és Batthyány Lajos (miniszterelnök).

Hatalmas csinnadrattával avatták fel az emlékművet 1927. november 6-án Horthy Miklós kormányzó jelenlé­té­ben. Vélhetően ez is hozzájárulhatott a szoborcsoport bukásához: Rákosi ahányszor csak a Parlament felé autózott a hatalmas, páncélozott ZISZ 115-ösével, talán kisebbségi érzés kerítette hatalmába a két és félszeres embernagyságú Kossuthot látva. És akkor még itt volt a búskomor tekintet, ami semmiképpen sem illett az ötvenes évek megkövetelte dicső Kossuth ábrázolásához… Így aztán a Kossuthnál két és félszer kisebb Rákosi kiadta az ukázt Kossuth kiakolbólítására… (Gyorsan megrendelték a pótlást Kisfaluditól, aki le is szállította az immár optimista, előre tekintő Kossuthot, akit parasztasszony gyerekkel, levett süvegű földműves, katona, munkás fegyverrel, diák karddal, csikós bő gatyában vett körül, így is kifejezve a munkás-paraszt szövetséget és a dolgozó értelmiséggel való történelmi összefogást…

1952-t írtunk, amikor három napra lezárták a teret, és szétfűrészelték az emlékművet, aminek darabjait a Rákoskeresztúri temetőbe hurcolták. Nyugalmas évek következtek – legalábbis a szoborra –; állítólag még hirdetést is feladtak, hogy bárki elviheti a köveket, de senkinek sem kellettek. Ekkor lép be a történetbe Dombóvár.

►

– Volt nekünk egy remek tanácselnökünk, az Antal István, neki meg volt egy barátja valamelyik minisztériumban, aki szólt, ott hevernek Kossuthék, miért nem viszitek el őket? Antal meg is szervezte a szállítást, 140 ezer forint volt, ami 1959-ben még elég jelentős summának számított. Annyira jelentősnek, hogy a község párttitkára íziben fel is jelentette a tanácselnököt, akit ugyan másodfokon felmentettek, de, hogy a derék párttitkár se sértődjön meg, a tanácselnököt elhelyezték egy szomszéd városkába – mindezt már Antal István jelenlegi utóda, Szabó Loránd polgármester meséli. Ekkor a szoborcsoport már 32 éves volt, nem is túl jó állapotban: a városi bíróság előtti füves térre hordták a darabokat, hogy aztán a következő tíz évben a törzseken, karokon, lábakon bújócskázzon Dombóvár aprónépe.

– A hatvanas évek végén végül megszületett a döntés: rendbe hozzuk a városszéli Szigeterdőt; nem is volt ennél jobb szórakozás a Forradalmi Ifjúsági Napok (lánykori nevén: FIN) keretében… Parkosítottunk, füvesítettünk, és lassan a szobrok is lábra álltak, igaz, nem egy helyen, hanem egyesével, kettesével sétálgatva a parkban. Ettől kezdve a május elsejéket velük töltötték a dombóváriak; a sörös-virslis kivonulást a szobrok, ahogy a fejük felett vonuló történelmet ugyanúgy, szótlanul bámulták.

– És akkor megint hosszú csend következett. Ugyan 1989-ben történt egy kis zavar: Makovecz Imre építész vette a fejébe, hogy méltóbb helye is lehetne Kossuthéknak Dombóvárnál, de a városiak keresztbe feküdtek. Miért is engedtek volna, hiszen akkor már vagy harminc éve az övék volt, áldoztak rá, megmentették; most azoké legyen, akik hagyták volna szemétbe hordani? – ezt pedig dr. Kriston Vízi József muzeológus kérdezi, aki Dombóvár, Horvay János és szobrainak tudós kutatója. (Ő árulja el például, hogy Horvay igazi Kossuth-specialista, az ország területén 19 Kossuth-szobra áll, nem beszélve a New York-i, a szerbiai és egy szlovák Kossuthról. S ő mondja el azt is, hogy amikor megkérdezték Horvaytól, miért szomorúak Kossuthék, azt válaszolta: miért, minek örülnének…)

A hamarosan 85. évéhez közeledő szoborcsoport most újabb kalandoknak néz elébe. Ama bizonyos országgyűlési határozatot úgy hozták meg a képviselők, hogy nemhogy nem tudták, mi is a helyzet Dombóváron, de azt sem, hogy szoborcseréket jelent ama „képzőművészeti arculat” visszaállítása. Nem tűnt különösebben szimpatikusnak a határozat egyik előterjesztője, L. Simon László, a parlament kulturális bizottságának elnöke sem, aki kissé (illetve inkább nagyon) cinikusan köszönte meg a városnak, hogy megőrizték nekik a szobrot… Ehhez csatlakozott Patay Vilmos, a dombóvári választókerület országgyűlési képviselője is akkor, amikor Szabó Loránd elvitte 2730 dombóvári lakos tiltakozását a parlament alelnökének: „Dombóvár érdekeit szem előtt tartva nem támogatok olyan kezdeményezést, amely csupán politikai hangulatot kelt.” Hogy hol ünnepli majd századik születésnapját a Horvay-szobor, ma még nem tudjuk. Azt azonban reméljük, hogy a kormány a helyén marad.
Dombóváron.