Megváltozott minden

Most már csak így, telefonon. Kiszler József általában akkor hívja Krémer Erzsébetet, amikor játszani szeretne neki valamit.
Ahogy hallgatom a történetet Krémer Erzsébettől, feltámad bennem a kíváncsiság, szeretném megismerni az idős tanítót.
A férfi Mecseknádasd főterén fogad, öltönyben, nyakkendőben, kalapban. Nem csupán a kedvemért öltözött ki, érzem. Kiszler József régi vágású úriember, aki még megadja a módját. A Skóciai Szent Margitról elnevezett katolikus kulturális központba invitál, ahol nyugodtan tud mesélni a háta mögött álló 87 esztendőről.

Micsoda évek voltak, mennyi minden változott a csaknem kilenc évtized alatt! Már a falu neve is, ahol született. Akkor még Püspöknádasdnak hívták, ám a háború után az ország akkori urai túl klerikálisnak találták az elnevezést. Lett hát belőle Mecsek–nádasd. De nemcsak a falu változott, hanem la¬kói¬nak nemzetisége is. A két háború között svábok lakták, ám őket kollektív bűnösnek titulálták, aminek a következménye a kitelepítés lett.

Mennie kellett volna Kiszler Józsefnek is, hogyne, hiszen német volt a neve, német az anyanyelve. Mégis maradhatott, mert a népszámlálás idején magyarnak vallotta magát.

– Ott előttem húzta ki 1941-ben a számlálóbiztos a rubrikából azt, hogy német vagyok, s írta be helyette kérésemre, hogy magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű. Mert annak vallom magam, ennyivel tartozom a hazámnak.

A hazája viszont nem volt tekintettel rá, 1944-ben besorozták a bajai képzőben frissen végzett tanítót. Mikor hazakerült, Mő¬csénybe helyezték, ahol nem csupán tanított, hanem kántorizált is.

A történelem ezt a sváb falut sem kerülte el, lakóinak a délvidékről űzött székelyekkel kellett megosztaniuk az otthonaikat.
– Nehéz volt a megértés – feleli sokat sejtetően a tanító.
De nehéz volt a fiatal tanító feladata is. Tanító párját Nógrádverőcén lőtték agyon a Vörös Hadsereg katonái, már a háború után, Kiszler József pedig egyedül maradt 120 gyerekre – miközben a vészterhes idők után alig akadt felszerelés, papír, ceruza. A fiatal tanító nem esett kétségbe, a kisdiákok folyamatos figyelmét villámkérdésekkel tartotta fenn.
Köztük a kis Krémer Erzsikéét is.

Nem sokáig volt azonban maradása a faluban, a legkeményebb ötvenes években dön¬¬tenie kellett, mit tesz: tanít vagy kán¬torizál. Mert az ország új urai szerint a kettőt egy ember nem végezhette. Kiszler József nem kívánt választani két szerelme között, döntöttek hát helyette a főnökei: elhelyezték a Tolna megyei Zombához tartozó, templom nélküli Paradicsompusztára.

Itt már azt hitte Kiszler József, hogy az új ideológia új urai végre békében hagyják. Pedig dehogy.
– Mivel magyarázza, hogy az egyik gyerek megint Jézuskával álmodott? – állította a szőnyeg szélére a tanítót az igazgatója. – Ráadásul olyan gyerek, aki be sincs íratva hittanra.

Ez volt az a határ, ami már a tanfelügyelőnek is sok volt. Utasítására végre békében hagyták a tanítót.
A külterületi iskolát hamarosan egybevonták a zombaival, Kiszler József pedig a pusztáról bekerült a faluba. Ment vele a tanítónő is, a párja, akivel akkor már nem csupán az iskolában kötődött össze az életük. Idős korukra ugyan szétváltak az útjaik, ám Kiszler Józsefnek négy gyermekében és hét unokájában ma is sok öröme telik.

A tanító Zombán is hamar magára talált. Akkor már ének és zene tanítására szakosodott, s hatvantagú gyermekkórus szervezésével örvendeztette meg a falu lakóit. Később Tamásiba helyezték, ahol végképp kiteljesedhetett.

Fúvószenekarával, gyermekkórusával sikert sikerre halmozott, s nem csupán rádiófelvételt készítettek velük, de külföldre is meghívták őket. Kiszler József tanított még Bonyhádon és Bakócán is, míg végül – immár nyugdíjasként – visszahívták szülőfalujába, Mecseknádasdra, kántorizálni.

De nem csupán a templomban szolgál a kántor, hanem a Skóciai Szent Margitról elnevezett egyesületben is vezeti az énekkart. És néha felhívja egykori kedves tanítványát, Krémer Erzsébetet, hogy játsszon neki a zongoráján.

– Egyszer talán személyesen is meglátogatom – mosolyodik el. – Csak hát, tudja, az én koromban már egy ekkora utat meg kell gondolnia az embernek…