Szendvics és mosoly

Megállok a nevezetes büfénél. A napi menü mellett – amely rántott sertésszeletből, sült krumpliból, kenyérből és mustárból áll, s 600 forintba kerül – ott a soros versike az asztalon: „Hogyha beléd fagyott a szó, / s nem jön hang ki dermedt szádból, / mutogasd el, mit kérsz tőlem, / hidd el, kijössz néhány százból.”

Előbújt a februári nap a felhők közül, de a hideg csak nem akar szűnni, vacognak az emberek a sorban. Jólesik egy szendvics, mellé forró tea, van, aki a megszokott kávéját kéri. Ötvös István hajnali két óra óta talpon van, s este tíz lesz, mire lefekszik. Szokott ugyan ebéd után aludni másfél órát, de most éppen egyedül van, nem jön délben a váltás.

– Éjfél után nem sokkal fölkelni, s egész álló nap lesni az utazóközönség kívánságait, nem lehet könnyű – jegyzem meg. – Ráadásul azt mondják, hogy úgy mosolyog mindig mindenkire, mintha csak rá várt volna nyitás óta…

– Annak, aki nem szereti ezt, az egész kínszenvedés lenne – válaszol a 38 esztendős büfés, és mosolyog. – Ott kezdődött, hogy világéletemben pincérnek készültem. Apám is az volt, az Aranyhomok Szállóban dolgozott. Az¬tán a sors mégis úgy hozta, hogy nyomdásznak tanultam. Alig fejeztem be azonban az iskolát, már jelentkeztem pincértanulónak a Fűzfa utcába, az Öreg Harcsa vendéglőbe. Elégedettek voltak velem. Innen a Pikoló Drink Bárba kerültem, majd a katonaság következett Kalocsán, az ellátó századnál. Leszerelés után, ’93-ban visszatértem Kecskemétre, a Batthyány utcába, a Jalta borozóba, később pedig a helyi Fradi kocsmában kaptam állást. Itt találkoztam életem párjával.

– Ő is pincér?
– Nem, ő fodrásznak tanult, de váltott, amikor a feleségem lett. Kilencvenhétben nyitottunk egy kis lacipecsenyés büfét – ehhez el kellett adnunk a Skodánkat –, majd 2001-ben elnyertem a Volán pályázatát a buszpályaudvari büfé üzemeltetésére. Emellett még elvállaltunk két iskolabüfét, az egyikben a feleségem van, a másikban anyukám. A pályaudvaron háromnegyed ötkor nyitok, azért kelek kettőkor, hogy nyitásra minden kész legyen. Volt egy kolléganőm, aki déli tizenkettőre jött, most újat keresek. Az ebéd utáni másfél órás alvás nagyon kell, hogy délután is friss legyek. Akkor szerzem be és szállítom az árut az iskolai büfékbe.

– Mikor van együtt a családjával, a gyermekeivel?
– Két lányunk van: Laura tizenöt éves, ő már egészségügyi szakközépiskolába jár, míg Grétike ötéves, középső csoportos óvodás. Laura eléggé fiús természetű, nyolcadikos korában már száznegyvenet dekázott focival. Grétike néha kis hisztis, de nagyon aranyos. Este tudunk játszani, a feleségemmel pedig a napi ügyeket vacsora közben beszéljük meg. Utána még megnézzük a Barátok közt sorozatot, ennyi a szórakozásunk. Hétvégén, amikor az egyik napom szabad, gyakran kirándulunk, nagyon szeretjük mindannyian.

– Honnan van a költői vénája?
– Na azért nem vagyok egy Petőfi, de szeretem a verseket. Már apám is nagyon sokat tudott. Zoli öcsémről nem is beszélve, ő igazi tehetség. Fantasztikus humora van, képes a dolgok színét és fonákját egyszerre megmutatni, szokott felkéréseket is kapni, például esküvőre vagy házassági évfordulóra. Mindig nagy sikert arat. S ha megakadok, nekem is segít. Így volt ez legutóbb a karácsonyi versikémmel is.

– Az hogyan szólt?
– „Kis Jézus és angyalkái is megállnak pihengetni, / úgy hallották, hogy énnálam finomakat lehet enni. / Büfécskémben hambit ettek, s forró teát ittak arra, / könnyen tudják hordani már ajándékuk jobbra-balra.”

– Mi a célja e kis versekkel?
– Csak annyi, hogy kicsi derűt csaljak az emberek arcára. Örülök, ha látom, hogy elmegy valaki az asztal mellett, aztán visszafordul, megáll, olvassa és mosolyog. Én is ezt teszem hajnalban, mínusz húsz fokban is. Sok az ismerős utas, a sofőrökről nem is beszélve; tudom, ki hogy szereti a kávét, milyen öntettel a sajtos szendvicset. Jólesik az embereknek a figyelmesség. S ha marad egy kis kenyér vagy valami más, kiteszem az asztalra ingyen, mert egyre többen éheznek. Vagy odaviszem a hajléktalannak, aki a padon reszket. Hogy egy kicsit jobb napja legyen.