Kékkel festett családregény

Igazi családregényt lehetne írni a tiszakécskei Kovács famíliáról, ahol százharmincnégy esztendeje kezdődött a kékfestés. Az ősök Kecskeméten nyitották első műhelyüket, majd Kiskunfélegyházán dolgoztak, és csak ezután lett Tiszakécske a főhadiszállásuk. 1927-ben itt látott munkához idősebb Kovács Miklós, később a fia is társult hozzá. S ez a „fiú” immár a nyolcvannegyedik évét tapossa, s a jelek szerint megállíthatatlan.

– Nem tudom abbahagyni – vallja be huncut mosollyal Kovács Miklós, a népművészet mestere, népi iparművész. – A mestervizsgát még 1962-ben tettem le, ám azóta nagyot mozdult a világ, ami hatott a kékfestő iránti keresletre is. De soha nem fordult meg a fejemben, hogy bezárjam a műhelyt. Nem lett volna szép tőlem, hiszen a családi hagyomány kötelez. Nagyapám öt testvére közül négy foglalkozott kékfestéssel, de az unokáik többsége is. Amikor összejött a rokonság, öt perc alatt megbeszéltük a családi ügyeket, aztán máris rátértünk a festésre, persze csak elméletben. Évekig vitatkoztunk egy gázfűtéses szárítógép működésén, amit végül 2000 tavaszán én valósítottam meg.

Kovácséknál manapság is diskurálhatnának a kékfestésről, hiszen a családban szinte mindenki „megfertőződött”. Miklós bácsi felesége a kézi tarkázású terítők elismert alkotója. Lányuk, Mária ugyancsak őrzi a tradíciót, hiszen múlt századi mintafákkal készít a mai kor igényeinek megfelelő termékeket, köztük egyedi ruhákat, melyeket szentendrei üzletéből a világ legtávolabbi pontjaira visznek el a turisták. Férje szintén letette a kékfestővizsgát, ma már a család többi tagjához hasonlóan ő is népi iparművész. Csak a másik lány, Gabriella lóg ki a sorból: a sorsa úgy hozta, hogy egy helyi pékség résztulajdonosa lett.

– Hol van már az, amikor a kékfestő hagyományos paraszti viseletnek számított? – tűnődik el a családfő. – De a nyaralók vagy a hobbitanyák belső tereit sem ilyen kézműves termékkel díszítik mostanság. És a hölgyek sem tolonganak a kékfestő ruháért, pedig a hetvenes években divatosnak számított. De nem panaszkodom, hiszen az óvodásoktól a szépkorúakig most is vannak kuncsaftjaink. Népdalkórusok, hagyományőrző tánccsoportok fellépőruhát, a vendéglősök pedig asztalterítőt varratnak az elnyűhetetlen anyagból. Sokan rájöttek, hogy az ipari eljárással készült, nemegyszer műszálas, gépi nyomásos filléres holmik meg sem közelítik a kézműves hagyományokra alapozott népi iparművészeti termékek minőségét.

Kovács Miklós bízik abban, hogy újabb reneszánszát éli majd a kékfestő. Talán nosztalgiából, vagy éppenséggel azért, mert a lakásdíszítésben, az öltözködésben praktikus és látványos lehet. Nem véletlen hát, hogy a tiszakécskei mester nem pihen. Bár műhelyében nincs már folyamatos nagyüzem, azért évente négyszer-ötször beindítja a vénséges vén masinákat. Ilyenkor az egész család kiveszi részét a munkából. A csendesebb időszakban pedig mintákat tervez, mintafákat készít (a képen is egy ilyet mutat az idős mester), hogy tovább bővítse több mint ezerdarabos gyűjteményét.