Pontyok a vetésben

A Subeczek se voltak persze mindig halászok. És pródiak sem. Pród amúgy egy szabályos falucskaféle a Hortobágy északkeleti szegletében, ahol, ha elkezd fújni a szél, kilométerekre repíti az ember kalapját. És az anyaváros, Böszörmény nagyharangjának hangját se fékezi semmi. Legfeljebb egy-egy magányos akác meg a szélben hajladozó nádasok, de azt már megszokta a harang, és megszokták a Subeczek is, hiszen a hal meg a nád együtt jár. Van bőven mindkettőből.
Vízből is – hál’ istennek, s nem csak lent, de fent is. Itt is napok óta esik, bújunk is befele a szülői házba, ahol hat Subecz üli körül a nagyasztalt. Illetve hét, mert köztük van özvegy Subecz Imréné is, az anyjuk, aki nyolc fiút hozott a világra. Lányra hiába vártak…

– Én bizony Tibit, a nyolcadikat meg se néztem, mikor a kórházban megmutatták! – mondja nevetve.
De azért belőle is halász lett. Húsz évet húzott le a tavak mentén, csak aztán egy baleset miatt pályamódosításra kényszerült, s elment az útépítőkhöz. Egyedül Imre, a legidősebb gyerek maradt ki a jóból: ő ipari munkásnak állt a Dunántúlon. Ma is ott él, de azért a halat most is szereti. A nyolc fiúból hat maradt élve, Imrén kívül mind Böszörményben élnek.

Tulajdonképpen az anyjuk is, hiszen Pród Böszörmény része, de ő azért sose mondja magát böszörményinek. Már akkor inkább ná­ná­sinak. Ott született ő is, meg az ura is, sőt a lakodalmuk is ott volt, nem sokkal a háború után, negyvenhatban. De azt követően Nánáson már nem sokáig éltek. Legszebb fiatal éveiket a Sovágó-tanyán töltötték. A fiúk is oda születtek, iskolába pedig Dedőhátra jártak. Ami nem volt messze tőlük, három kilométer, egy tanyasi gyereknek meg se kottyan. Igen ám, de amikor tavasszal megáradtak az árkok, csatornák!

– Hát akkor nagyokat kellett kerülni – mondja Zoltán, aki tulajdonképpen elindította a családot a ha-lászkodás útján. – De mi szerettünk gyalogolni, mert közben rengeteg érdekes dologgal találkozik az ember. Egyszer például halakat láttunk a vetésben. Gyönyörű pontyokat. Akkor is megáradtak a csatornák és kiöntöttek a búzaföldekre. A vízzel mentek a halak is, kilátszott a vetésből a hátuk.

– Azt is meséljétek el, jómadarak, mikor Lacira ráijesztettetek! – fenyegeti meg őket az anyjuk, aki ugyan járókerettel mozog már, de máig csorbítatlan a tekintélye.

Ötven éve történt: a nagyobb fiúk fészkeket fosztogattak. A csirkéket is ellopdosó tarka varjúra vadásztak, s egy fatetőről lehajítottak egy puccos „szarkát”– pont a lent ácsorgó, akkor még kicsike Laci fejére. Szegény úgy megrémült, hogy hónapokig nem beszélt.

De aztán vége lett a jó világnak. A tanyákat felszámolták, és a család beköltözött a tanyaközpontba, Pród¬ra. Ahol nem sok munkalehetőség adódott, de a kertjük végében ott voltak a tavak, a halászok. Előbb Zoltán állt 1970 őszén közéjük, majd két évre rá Laci, aztán Józsi, végül pedig Sanyi. Laci agráregyetemet végzett fia, Zsolt 2006-ban, Józsi mezőgazdasági szakiskolában tanult fia, a szintén Józsi pedig az idén csatlakozott hozzájuk. A böszörményi Béke Agrárszövetkezet halászai, két helyen 130 hektár tófelületen gazdálkodnak, de emellett van egy hathektáros intenzív horgásztavuk is, ahová messze földről eljárnak a szenvedélyes pecások.

A fő tevékenységük természetesen a halgazdálkodás. A tavi halászat ugyanis egyáltalán nem csupán halfogás. Sőt az benne a legkevesebb – pedig az a legszebb. A halat azonban előtte fel kell nevelni, és ez aprólékos, időigényes munka, rengeteg buktatóval. De negyven év alatt megedzik az embert a sziki szelek.