Mitől huszár a lovas?

– Ez a legnehezebb feladat: egy helyben állni sokáig, alakzatban. Ilyenkor kell igazán ismerni a lovát az embernek – kommentálja utólag a huszártalálkozót indító, ünnepélyes beszédekkel, lovas misézéssel töltött délelőttöt Kónya Imre, aki a Soproni Huszár Hagyományőrző Egyesület színeiben vett részt a Nyeregszemlén.

Kónya civilben gépész, Sopronból Ausztriába jár át dolgozni, huszár pedig úgy lett, hogy felhagyott a lovas íjászattal:
– Negyvenéves koromban rájöttem, hogy a munka és a család mellé kell még valami, különben az ember élete silány. Akkor kezdtem el a lovas íjászatot. Öt év után változtak a körülmények, ezért újra keresni kezdtem. Az volt a feltételem, hogy a hobbimnak legyen köze a lóhoz, a harchoz, és jó legyen a társaság. Ez a legfontosabb. Valahová muszáj tartoznia az embernek.

A huszár a magyar könnyűlovasság ikonikus katonája. A rendezvényen számtalan szépet és jót elmondtak a magyar huszárokról, aminek ha a fele igaz lett volna, nemcsak az 1848–49-es szabadságharcot nyerték volna meg, de a világháborúkat is. Az azonban bizonyos, hogy ez a lóval virtuóz módon bánó társaság a hirtelen hadmozdulatokkal könnyen meg tudott fordítani egy-egy ütközetet. Ami a huszársághoz tartozott – a lókiképzés, a tárgyi kultúra –, azt gyűjtik össze a huszár hagyományőrzők, és gyakorolják is a lóhátról való küzdelmet.

– Hirtelen megjelenés, hirtelen támadás, mindenféle fondorlat: ez adta a huszárok erejét – véli a soproni egyesület elnöke, a civilben egy lakatosvállalkozást vezető Grubits Róbert. – A hagyományőrzés összetett dolog: attól huszár a huszár, hogy jó lovas. Nem az a hagyományőrző, aki jelmezt hord. Mi huszármúzeumot tartunk fenn, huszárkriptát gondozunk. Levéltárakban kell kutakodni, ha egyenruha-leírásokat keresünk. A felszerelés is egy vagyon! Korhű tiszti egyenruhát készíttetni félmillió forint alatt nem lehet. Egy eredeti szablya százezer forint körül van, és a lónak is magas a rezsije, havi negyven-ötvenezer forint alatt nem lehet megúszni.

Persze vannak költségkímélő megoldások is: – Ha nincs ennyi pénze valakinek, lehet ügyeskedni, megvenni az uniformist használtan – mondja egy galgahévízi huszár, Balla Zoltán, aki civilben néptánctanár. – Mert például előfordul, hogy valaki kihízza a ruháját.

A huszár hagyományőrzők között szigorú katonai rend érvényesül. Furcsa elgondolni, hogy valaki annyi munkahelyi kötöttség után a szabad idejét is egy hierarchiában akarná tölteni.

– Ha sakkozunk, akkor sem léphetünk összevissza – mondja erről Balla Zoltán. – Ez is egy játék. A magánéletben barátok vagyunk, de ha a parancsnok azt mondja, hogy hagyjuk el a teret, akkor elhagyjuk a teret.

– Mindig él a hierarchia, de főleg szerepléskor – magyarázza Kónya Imre. – Amikor a parancsnok vezényel, azt komolyan kell venni. Utána leülünk, és az ezredes úrral, tábornagy úrral, mindenkivel lehet kötetlenül, bármiről beszélgetni. Ha annyira komoly volna, hogy mindig haptákban kéne állnom, nem is volnék itt.

Talán nem csoda, ha azt mondjuk: a jó hagyományőrző huszár legfontosabb adottsága egy türelmes feleség.
– Mindent megteszünk, hogy a családokat is bevonjuk, mert hosszú távon e nélkül nem lehet működni – mondja erre Grubits Róbert. – A mi egyesületünkben ezért vannak a dámalovasok, a hölgyek itt találnak maguknak feladatot, de szervezünk hagyományőrző bált is. Ez egy mai és egy korabeli bál keveréke, ahol hopmester jelenti be a vendégeket, és a lányok-feleségek Monarchia korabeli ruhában ropják azokkal, akik felkerültek a táncrendjükre.

Természetesen van olyan hölgy, akit ez sem csigáz fel.
– Nincs benne a dologban – feleli Kónya Imre, amikor a feleségéről kérdezem. – Amikor fél éve megvettem az első lovamat, úgy elkapott a szerelem a ló iránt, hogy teljesen el voltam ragadtatva. Mondtam a feleségemnek: gyere már ki, nézd, simogasd meg! Kijött, megsimogatta egy ujjal, ennyi volt. Azon veszekedett velem, hogy a gyerek miért jár a porban. Mikor a lovardában más sincs.

Sok pénzbe kerül, a családdal is nehéz egyeztetni, hierarchia is jár vele. Miért csinálják mégis?
– A világ minden részére el lehet jutni – mond egy okot a nyugdíjas mezőgazdász Varga Sándor, hagyományőrző főhadnagy. Betegsége miatt a Nyeregszemlén nem ülhetett lóra, de ott feszített azért a pápai 7-es honvéd huszárezred egyenruhájában, gyalogosan. – Kint voltunk Ottó bácsi (Habsburg Ottó) temetésén. Nagyon közvetlen ember volt, jött táborokba is, a felesége külön kérte, hogy a temetésén legyenek magyar huszárok. Amerikába is eljutottam: a nyugati parton, az óceán fövenyén lovagoltam, és az olyan érzés volt, amit nem lehet leírni.

A nap vége felé a huszárok egy közös rohamot mutatnak be. Irtózatos erő van a lovakban, ahogy teljes sebességgel dübörögnek valamilyen láthatatlan ellenség felé – még azt is, akit az ilyen katonás hagyomány hidegen hagy, magával ragadja a jelenség ereje. Ugyanakkor az is eszembe jut, mit mondott Varga Sándor annak a huszárezrednek a végéről, amelynek a hagyományait őrzi.

– Csináltak egy huszárrohamot az oroszok ellen az első világháborúban. Egy szűk kanyonban, éjszaka rohantak szembe a géppuskákkal, az ezred nyolcvan százaléka odaveszett.
– Ha már katonásdit játszik az ember, miért akarná annak a szerepét alakítani, aki így végezte? – kérdezek vissza.
– Nem a végre gondol az ember – mosolyog Varga Sándor. – A roham alatt megszakad a film.