Víztoronyba zárt otthon

Nem – válaszolta. Majd – logikus lépésként – elautózott arra. A címen Csipkerózsika-álmát alvó, akácossal benőtt, elhanyagolt épületet talált, a több mint fél évszázados víztorony 1972-ig üzemelt csupán. Mintha Don Quijote malma állt volna előtte, éppen csak a lapátok hiányoztak róla. Innen indult hát a kalandja – ami szerencséjére nem bizonyult szélmalomharcnak. A feleség meggyőzése tűnt az első komoly feladatnak. Hetekig töprengett a módszeren, végül a legkézenfekvőbb megoldást választotta: téli estén, nyolc órakor, szakadó hóesésben sétakocsikázásra invitálta. Húsz kilométer után leparkoltak. Sötét volt, csak a hold világított. De világossá vált a feleség, Vágner Judit számára is minden, mikor ránézett a sejtelmes fényben úszó épületre. Nézte egy darabig, majd így szólt: – Hajrá!

A rajt aztán simán ment: a toronyért – bár előző tulajdonosa lakótelekké nyilvánította – nem álltak sorban. Az ok egyszerű: a tizenhárom méter magas épület egy részét betöltő, hatalmas – hat méter átmérőjű, négy és fél méter magas –, dupla falú vasbeton tartálytól megrettent minden érdeklődő. Akadt, aki a miskolci speciális robbantókban gondolkodott, mások helikopterrel szerették volna kiemeltetni. Ám Kovács Lászlónak ősibb megoldás pattant ki a fejéből: tízkilós kalapáccsal egyszerűen szétverte. Ami azért mégsem volt annyira egyszerű: sok vérhólyag keletkezett közben a tenyerén. De kitartóan ütötte – Judit meg az asztalt a hivatalokban. Ennek eredményeként beszélgethetünk most a gépházból kialakított nappaliban. És innen jelenthetem: lehet otthonossá varázsolni egy víztornyot is. Cserébe az épület nem engedi eltunyulni lakóit: az emeleti hálószobáig huszonnyolc, a második emeleti vendégszobáig ötvennégy lépcsőt kell megmászni.

Hogy megéri-e? Hát nézzék ezt a körpanorámát: itt a Zengő látszik, arra a Hármas-hegy, a három szinten összesen huszonhat ablak garantálja, hogy a válasz egyértelmű igen legyen. Tisztelettel kell kinézni mindegyiken – jut eszembe közben az előzetes ukáz, hiszen a ház kőműves tulajdonosa fáradságos munkával véste ki valamennyit. Aztán arra gondolok: ha majd sok-sok év múlva idős emberként állnak az ötvennégy lépcső előtt, nem fogják-e megbánni döntésüket? Hogy ne így legyen, azt mondják, nem öregszenek meg. Vagy legalábbis karbantartják erőnlétüket: László versenyszerűen tollaslabdázik, Judit pedig pucolja az ablakokat...