Eltűnünk a térképről

Szüneteket tartva, de két éve így levelezik egymással Répceszemere és Répcelak első embere. Régi motorosok ők, a közös ügy és érdek néha egymás mellé tereli őket. Telefonon többször, személyesen ritkábban beszélgetnek, de ha kell, pecsétes levelet fogalmaznak, küldenek egymásnak. Általános iskolásokról írogatnak, két éve vitáznak: mennyibe kerül egy gyerek taníttatása, és azért ki fizessen? Pénzügyi kimutatást is mellékelnek, de érezni, hiába a levélváltás, így nem jutnak közelebb a megoldáshoz.

Múltjukra büszke, emlékeit ápolgató emberek lakják Répceszemerét. Hetven éve még 1300-an éltek itt. Akkor még válogathattak, gyerekeiket az evangélikus vagy a katolikus iskolába írassák. Apácazárdájuk, fogadójuk, papjuk, állomásuk, patikájuk, orvosuk volt.

Csak volt: az iskolákat, óvodákat két éve bezárták. Az orvos, pap hetente egyszer jön, gyógyszerért már ők járnak Répcelakra. A vasúti síneket is felszedték, elvitték.

Sok gyerek sosem élt itt, egyke, legfeljebb két gyerek volt a divat. Ők összevont osztályokban tanultak. Rossz volt ez? Adtak már külügyminisztert (Kánya Kálmánt), urológus–professzort (dr. Frank Dezsőt) és a vízilabda-válogatott mellett serénykedő orvost (dr. Gábor Antalt) a hazának. Itt, aki tehette, taníttatta a gyerekét.

Ebből lett a baj. A fiatalok szerencsét próbálni elköltöztek – most jó, ha megöregedni, halni hazajönnek. Háromszázan maradtak, idősek, középkorúak. Gyerek már-már csak mutatóban akad.
Radics László polgármester szomorúan mutatja az utolsó osztályképet. Két éve készült, öt mosolygós alsóst (elsőstől negyedikesig) és két tanárnőt számolunk.

– Könyörögtünk, hogy ne vigyék el őket. Győzködtük a szülőket, a gyerekek itt megtanulnak írni, olvasni, számolni, viselkedni. Megkapnak mindent, ami kell. Miért baj, ha nem tizenöt-húsz fős osztályokba járnak? Itt szem előtt vannak, a két tanárnő csak velük foglalkozik. De elvitték őket és az óvodásokat is. Fél nyolcra jön busz Répcelakról és Ivánból, viszi a gyerekeket, délután négykor érnek csak haza. Ez van, az asszonyok Kapuváron szülnek, a gyerek már nem itt tanul. Mi köti, tartja itt őket? Eltűnünk a térképről, a tudatos falurombolók tapsolhatnak: egy faluval, egy gonddal kevesebb!

Ezt sorolja, pedig nem panaszkodós típus. Irigyeljenek, ne sajnáljanak, vallja. Villamossági mérnök, a péti Nitrogén Műveknél dolgozott, majd saját vállalkozást indított. Független jelöltként 1998 óta polgármester. Társadalmi megbízatásként, teszi hozzá, mert falvakban kalandorság a főállású polgármesterség, arra nem telik. A politika nem érdekli, pártérdek nem befolyásolja, egy dolog vezeti: ami jó a falunak, úgy dönt. A televízióját már a padlásra vitte, okosabb attól nem lesz, az időt, amit előtte töltene, sajnálja. Akad tennivalója így is elég, néha a nap 24 órája is kevés hozzá.

Szeretik, tisztelik? – kérdem. Csodálkozik, milyen kérdés ez. Talán tisztelnek, feleli. Nekik nem „sikerült” a falut hátrányos helyzetűvé tenni. Tartozásuk nincs, pályáznak szorgosan, de hitelt nem kérnek, csak arról álmodnak, amit kigazdálkodhatnak. Segélyekre nem költenek, húsz kilométeres körzetben van Sárvár, Bükfürdő, Kapuvár, Répcelak, itt, aki nagyon akar, talál munkát, vélik. Hiába kér támogatást, aki a kertjét nem műveli. Tüzelőt se a hivatalban keresik, míg az erdőben kidőlt, kiszáradt fa van. Megszokták ezeket, már nem jönnek kérni az emberek. Még közmunkásuk sincs. Jó ez vagy vezetői hiba? Majd az idő eldönti.

Gondozott település Répcesze–mere, takaros házakkal, ódon kúriákkal. A járda itt-ott megbillent, töredezett, javíthatnák, de a polgármester legyint: minek költse a pénzt betonra, azt még sok más megelőzi. Most az orvosi rendelőjüket aka–dálymentesítenék, egyébként is tele van tervekkel, a Répcére épülő 50 kilowattos vízi erőműről, a falu határába álmodott szélerőművekről szól. Nyolc áll majd egymás mellett, 300 megawattot termelve, hasznot hozva a falunak is. Bevételt remélve tíz hektáron nyárfát ültetnének. Mikor lesz ezekből valami? Hamarosan, hamarabb, mint gondolnák, feleli Radics, ezért ügyködnek.

Az iskolákhoz érünk. A volt evangélikus iskola már romlásnak indult, az ablaküveg kitört, a teteje megroggyant, de a mellette lévő épületben a takarítás után már holnap indulhatna is a tanítás.
– Két elsősünk lett volna. Egyiküket már felvettük, de Répcelak elcsábította. Pedig a tanárnő is onnan járt hozzánk, így se gyerek, se állás, se iskola. A testületi ülésen felmerült, egyforintos telkekért csalogassunk ide többgyermekes családokat, hogy az iskola megmaradjon – sorolja.

– Nem sikerült a terv?
– Nem szavaztuk meg: hárommillió forintért itt már házat, ötért elfogadható állapotú kúriát kaphat. Néhány százezer forint a telek; úgy voltunk vele, aki ennyit se ad érte, az inkább ne jöjjön. Több falu ebbe rokkant bele: ingyentelkekért gyerek ugyan lett, az óvoda, az iskola megmaradt, de a szülőket később nem győzték támogatni, arra ment el a falu pénze. Akkor meg mi értelme? – kérdi Radics László. Ő, mint mondja, az iskolákból és az apácazárdából szellemi-oktatási központot hozna létre, százak tanulhatnának itt. Nézzük őt, 65 évesen is még mindig milyen lelkes, szinte izzik, úgy tervez. De visszarángatjuk őt a földre:

– Halljuk, hogy pereskednek Répcelakkal.
– Ott még nem tartunk! Úgy kezdődött, hogy Répcelak polgármestere, dr. Németh Kálmán küldött egy hivatalos felszólítást: mivel 16 gyerekünk az iskolájukba jár, azt kérik, járuljunk hozzá a képzésükhöz, fizessünk 60 ezer forintot fejenként utánunk, mert ha nem, 15 nap múlva végrehajtást kérnek ellenünk. Köpni-nyelni nem tudtam a levéltől. Miattuk szűnt meg nálunk az oktatás, a gyerekeink után az állami „fejpénzt” ők kapják. Akkor meg mit akarnak tőlünk egyáltalán?

– Ön is pecsétes levelet írt.
– Aludtam rá, nem akartam dühből válaszolni. Másnap küldtem egy felszólítást: elmaradt támogatás, végkielégítésekre kifizetett pénzek, munkahelyek és az intézmény megszűnése miatt 15 napon belül fizessenek 74 millió forintot. Tételesen kiszámoltam, még nagyvonalú is voltam. Egy görbe lábú focistáért a nevelő egyesülete pénzt kérhet, a Répcelakon tanuló gyerekeink többsége az első négy osztályt itt végezte. Mi műveltük őket: ingyen.

– Ezután mi történt?
– Semmi. Nemcsak mi, több település is kapott a répcelaki felszólításból. A többségük nem válaszolt. Én megtiszteltem őket, írtam. Később újabb levelet kaptam, tévedek, rosszul értelmezem a jogszabályt. Akkor jó, gondoltam, és iktattam ezt a levelet is. Néha találkoztunk Németh úrral, de ez a kérdés közöttünk szóba se került. Egy év eltelt, decemberben ismételt felszólítást kaptunk, fizessünk Répcelaknak a gyerekek után. Újra megírtam, nem mi, hanem ők tartoznak nekünk 74 millióval, 15 napjuk van, hogy fizessenek, mert perre megyünk. Megint válaszoltak, hogy rosszul értelmezzük a jogszabályokat, mi tartozunk és fizessünk! Mielőtt megkérdi: nem fizetünk, az igazság mellettünk áll.

– Per lesz ebből!
– Ugyan, a peren csak a jogászok nyernének. Ki tudja, hány „város közeli” település járt így, mint mi?! A perekkel évekre munkát adnánk a bíráknak. Inkább mindenki teszi a dolgát, pecsétes papírokat gyárt, levelezget. Abból, ugye, milyen baj származhat?