Érik a létrás kadarka

Csak egy mozdulat, és a galéria eltűnik: fémfödém csúszik fölé, a család hatalmas pincészetének kettétagolt emelete máris száznegyven fős nagyteremmé alakul. Valahogy így szeretnék Mokosék azt a szakadékot is áthidalni, ami a villányi vörös- és gyümölcsborok között tátong. Hogy van-e rá esély? Elöljáróban csak annyit, hogy szereztek ők már rutint tátongás-eltüntetés terén: ahol most állunk, nemrég még tájseb éktelenkedett, ám fogták magukat és néhány százmillió forintot, majd beépítették az egykori kőbánya helyét. Kintről csak három szerény homlokzat simul a palkonyai hegyoldalba, ám odabent háromszintes komplexum tárul a szemünk elé, benne ezerkétszáz négyzetméternyi hagyományos borászati technológiai tér.

Járjuk körbe – szó szerint: statikai szempontból ugyanis a több mint tízméteres mélység miatt a kör formájú terem bizonyult a legpraktikusabbnak. A rozsdamentes tartályok és barik hordók után föld alatti kóstolótérbe érkezünk, majd a falnak is mehetnénk – ha nem volna kivilágítva: e látványos, bontott köves szakasz emlékeztet arra, hogy mi volt e hely eredeti funkciója. S hogy az emeleten, a galéria eltüntetését követően is legyen min csodálkozni, Mokos Péter, a családi vállalkozás legifjabb vezetője – amúgy közgazdász és hamarosan diplomás borászati szakértő – kinyit egy hátsó ajtót, s így szól: „Ez itt a színházterem. Háromszázötven fő tapsolhat majd a produkcióknak – nézőtérről és páholyokból egyaránt.” Ám ha nem tudnám, nem feltétlenül jönnék rá: ez a rész csak augusztusra készül el. S hogy mit keres az épület előtt egy MÁVAG 394 típusú, fatüzelésű gőzmozdony 1924-ből? Ne gondolja senki, hogy a pincéből kijőve megártott a friss levegő!

Tényleg itt van, s hamarosan az üzemkész mása is, amire csak rákapcsolják a völgyben felújításra várakozó, leselejtezett vagonokat, s azokon mutatják be az érdeklődőknek a tavakkal tarkított, nyolcvanhektáros birtokot. Meg a szemközti, teraszos pincefalu melletti gyümölcsöst, ami miatt tulajdonképpen itt vagyok. És ami miatt nagy a szomorúság: az idei termés nagy részét ugyanis elérte a fagyhalál. Márpedig a prémium minőségű gyümölcsborhoz válogatott friss gyümölcs, egy kis cukor és sok odafigyelés kell. A feldolgozás – akárcsak a szőlőnél – darálással és erjesztéssel kezdődik, csupán a derítés más: a nagyobb szárazanyag-tartalom miatt többszöri, speciális szűrésre van szükség. De az igazi különbség leginkább jogi: gyümölcsbort csak külön adóraktárban lehet előállítani. No és persze megítélésbeli. Mert sajnos a piacon sok volt a pancs, a gyümölcstartalom mértékét és a felhasználható színezékeket sokáig nem szabályozta semmi – ez pedig az elfogadtatását nagyon megnehezíti. Nincs könnyű dolguk a séfekkel sem: megkóstolják, ízlik nekik, mégsem veszik fel a kínálatba. Mit szólnának a vendégek? – indokolják, de azért rendelnek néhány palackkal – otthonra… S hogy a tizenöt hektáros szőlőültetvénnyel rendelkező családnak a hagyományos borászat mellett miért is jutott eszébe a gyümölcsbor előállítása? Mert elhitte egykor, hogy a gyümölcs és zöldség országa leszünk, így betelepített gyümölcsfákkal ötven hektárt.

Ám míg a fák növekedtek, a felvásárlási ár csökkent. Mire pedig termőre fordultak, a gyümölcs kilogrammjáért már ötven forintot se kaptak. Ezért vágtak hát neki a hazánkban még járatlannak számító útnak. És reménykednek, hiszen az európai és az amerikai borpiac tíz százalékát a gyümölcsborok adják. Fogyasztják desszertborként és önállóan is, elsősorban azok, akik a borban a könnyű élvezetet kedvelik. Akiknek elég, ha a meggybor meggyízű, a kajszibarack pedig… Na, milyen is? Nézzük csak! Egyszerűen finom.