Segítség 300 éhező gyereknek!

A felhívást Jamnik Judit írta alá, hozzám a szociális levelezőlista által jutott el. A hír a Cserehátban fekvő Rakacára indított.

Az épület új, szinte még a festék sem száradt meg rajta. Rakaca óvodájának ajtaja előtt állok. Valóban zárva találom, ám az ajtó mellett lévő csengőt megnyomva, egy fiatal óvónő kikulcsolja.

– Ezek szerint nem zártak be… – állapítom meg.
Az óvónő megijed: – Azt hallotta, hogy be fogunk?

A termek felől egészséges gyermekzsivaj hallatszik.
– Nem ismerem Jamnik Juditot – ültet le az irodájában Péderiné Juhász Judit vezető óvónő. – Talán álnév lehet.
– A gyerekek sem éheznek?
– Ők sem.
– És a pedagógusok is rendben megkapják a fizetésüket?
– Na, azt azért nem mondanám. Mert az igaz, hogy a teljes fizetésünket csak tegnap utalták át.
A naptár május 25-ét mutat.
– Mikor kellett volna?
– Ahogy általában minden közalkalmazottnak az országban. Május 3-án.
– Azt se felejtsd el megemlíteni, hogy nem először fordul elő.

A beszélgetésbe Mihalik Mária iskolaigazgató, az intézmény vezetője kapcsolódik. Igen, éppen egy évvel ezelőtt szintén késett a fizetésük, akárcsak néhány hónapja. Ennyit azonban még soha. De nem utalták át időben a járandóságukat az önkormányzati alkalmazottaknak sem – kivéve a köztisztviselőket.

És ha már a pénznél tartunk, bejárási hozzájárulást ebben a tanévben eddig összesen két hónapra kaptak a pedagógusok. A vezető óvónő például a 38 kilométerre fekvő Edelényből ingázik – havi huszonötezer forintért. De nem jutottak ahhoz a 60 ezer forinthoz sem, ami a felzárkóztatási pályázatot nyert összegből még megilletné őket. Ahogy számolgatom, van olyan pedagógus, akinek kétszázezer forinttal lóg az önkormányzat.

– Egyébként mekkora a fizetésük? – kérdezek rá.
– Beosztástól függően havi 100-140 ezer forint.
Persze akihez csak tudnak, fordulnak segítségért, eddig nem sok eredménnyel. A kormányhivatalnál azt mondták, ők időben átutalták a pénzt, az illetékes országgyűlési képviselők is ígérik, utánanéznek a dolognak.
– Szerdán Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár járt Edelényben – meséli a vezető óvónő. – Előadása után odamentem hozzá, elpanaszoltam neki a helyzetünket. Azt mondta, forduljunk a Belügyminisztériumhoz, ahol kivizsgálják, történt-e szabálytalanság.
– De legalább a gyerekek nem éheznek – állok föl.
– Ők nem, legfeljebb egyhangú az étkezésük, el kell ismernünk a vizsgálat megállapítását.

Túl sokszor kapnak vajas kenyeret, köretként tésztát, viszont a gyümölcs és a friss zöldség hiányzik. Ezt már Dányi Mária konyhafőnöktől tudom, aki egy másik helyiségben elém teszi a havi étlapot.
– Három hónap alatt 1,2 millió forintos tartozást halmozott fel az önkormányzat a beszállítónak, ezért a debreceni Baromfi 2000 Kft. áprilistól csak készpénzért hajlandó árut hozni. Mindig a legolcsóbbat vagyunk kénytelenek megrendelni – indokolja az egyhangúságot.

– Sem időben fizetett pedagógusbér, sem kiegyenlített számla a beszállítónak… – jegyzem meg.
A konyhafőnök, aki egyben alpolgármester is, elérti a szavamat. Magyarázata szerint novemberben felszámolták a korábbi vízszolgáltatót, amelynek tulajdonosa 28 millió forint tartozás kiegyenlítését követeli Rakacától. Ebből 14 milliót ki is fizettek neki, ami miatt a falu egyre sanyarúbb helyzetbe került. Ezzel azonban nem elégedett meg az egykori szolgáltató, inkasszót nyújtott be a település ellen, és amikor a hatmillió forintos közalkalmazotti bér megérkezett a község számlájára, azt menten le is emelte a bank. Ezért a késedelmes fizetés.

Mielőtt még azt hinném, hogy ennyi vizet isznak a rakacai intézményekben, Dányi Mária tudtomra adja, hogy az összegben benne van a lakosság fogyasztása is. Ezt már végképp nem értem:
– Mi köze az önkormányzatnak a lakossági vízvételezéshez?
– Az előző polgármester a lakástámogatások kifizetésekor azonnal vissza is vette a vízdíjat. Csak éppen nem fizette be a szolgáltatónak.
– És miként lehetséges az, hogy a szolgáltató már évekkel korábban nem szüntette meg a vízvételezési lehetőséget?

Ezt Dányi Mária sem érti. Talán, mert az meg nem fizetett rendszerhasználati díjat. A talányok sora ezzel még nem ért véget. Ha a szolgáltató tavaly novemberben tönkrement, miképpen nyújthatott be inkasszót idén áprilisban? Az pedig végképp különös, hogy a két évtized alatt felhalmozódott, vagyis öt éven túli, elévült tartozást ki is fizették…

– Ha csak ennyi volna a baj! – fűzi tovább a történetet. – A pék is évek óta hitelbe szállított, most viszont követeli a négymillión felüli tartozást, ezt is fizetni kell az önkormányzatnak. Csoda-e, hogy így eladósodtunk?
A talányok feloldásáért Kiss Béla polgármestert keresem. A hivatalban délután egy órára ígérték az érkezését, ám amikor visszatérek, minden ajtó zárva. Sebaj, Rakaca kistelepülés, alig 800 lelkes, ekkora helyen nem illetlenség a lakásán keresni a falu első emberét.
A patak partja felé veszem hát az irányt, Kiss Bélát azonban az otthonában sem találom. Annál többen téblábolnak a ház előtt.
– Már gyűjtjük az aláírásokat, hogy mondjon le – ugrik hozzám egy idősebb cigány asszony. – Az már mégsem járja, hogy így elmaradjon valaki a segélyek kifizetésével. Kilenc gyerekem van, mit adjak nekik enni?
– Nem való az ilyen polgármesternek – így egy másik cigány férfi. – A lakhatási támogatással is elmaradt. Lehet ilyent csinálni az emberrel? Nekem rokonom, de legszívesebben letagadnám.

Egyre többen gyűlnek körém, mezítlábas kamasz fiúk, zavaros tekintetű anyjukkal, hallgatag, komor tekintetű férfiak, mind telve panasszal. Nem szeretnék a polgármester helyében lenni, gondolom a lincselési hangulatot érezve, amikor egy Fiat közeledik. – Na, itt van, ni – mutatja az egyik, mire szétrebben a társaság. Az autó a freskóval teli ház udvarára farol. Középen szentek, legalábbis a glóriából ítélve azokat stilizálta az alkotó. Egyik oldalukon táncoló pár, a másikon kislány.
– Az unokám – büszkélkedik Kiss Béla. – De fáradjanak beljebb.

A polgármester figyelmesen hallgatja a beszámolómat a tapasztalataimról, néha megértően bólogat.
– Az a legfontosabb, hogy ebben a pillanatban egy falubelinek sincs elmaradásunk.
– Még lakhatási támogatással sem?
– Azzal sem. De hogy a pedagógusbéreket miképpen fogom a következő hónapban időben kifizetni, az egyelőre rejtély. Ha viszont nyerünk a halmozottan hátrányos helyzetű falvak számára kiírt pályázaton, mint az elmúlt évben is, akkor csaknem egyenesbe kerülünk.
– Miképpen keveredett a település ebbe a helyzetbe?
– Sajnos az elődöm, Juhász István 80 milliós adósságot hagyott rám. Ebből 50 milliót már kifizettünk, 30-at még ki kell izzadnunk.

A vízműveknek fizetendő összegről kérdezem, de Kiss Béla nehezen érti a szavam.
– Lehet, hogy nem kellett volna átutalnunk azt az összeget, valóban – egyezünk meg végül. – Sőt vizsgálatot is indítunk, nem ők tartoznak-e még nekünk például az adóval.
– Mert mennyi önöknél az iparűzési adó?
– Ezt hogy érti?

Több felől próbálom közelíteni a kérdést, de nem jutunk előbbre.
– Ezt meg kell kérdeznem a hivatalban – ennyiben maradunk. – De higgye el nekem, többre volna érdemes ez a falu. Most például gyűjtik a laskagombát meg a csalánt, na, abból is van még egy kis pénzük. Összejött vagy két mázsa, felvásároltam tőlük, aztán adtam el egy szilvásváradi vállalkozónak. Mindenki jól járt, nekem is lett rajta vagy százezer forint hasznom. Mert az ember ott segít, ahol tud.
Alig lépek ki az utcán, gyűlnek ismét az utcabeliek.

– El kell az ilyent zavarni – lép mellém a kilencgyerekes cigány asszony. – A Juhász idejében bezzeg mindig kaptunk pénzt. Bementem hozzá segítségért, megtalálta a módját, hogy adjon.
Az egykori polgármestert, aki vagy húsz évig állt Rakaca élén, de több ciklust már nem vállalt, hiába keresem a faluban, két éve elköltözött. Két faluval arrébb, Debrétén van a háza, említi az egyik lakó. A hír igaz, ám a néhány lelkes, festői településen is zárt ajtóra találok. Az ottaniak szerint valahol a Dunántúlon tartózkodik, a rokonainál.

A szolgálati lakása viszont nem üres, Horváth Margit lakja. A fővárosból érkező asszony szépirodalmi pályázaton ösztöndíjat nyert, s ide, szavajárásával élve, ebbe a valóságos tündérországba vonult vissza, hogy megalkossa művét. A múzsákkal való társalgásra azonban egyelőre sok ideje nem marad, hivatásának érzi, hogy segítsen a falun. Tőle tudom meg, hogy a segélykiáltó levél írója, Jamnik Judit mégiscsak valós személy, az ő fővárosi barátja, aki tőle kapta az információkat Rakaca nyomorúságos helyzetéről. Arról viszont nem tehet, hogy a hírek némi túlzással értek hozzám.

– A körjegyzőnek kellett volna figyelmeztetni a polgármestert a csapdákra – állapítja meg Horváth Margit, amikor a faluban tapasztalt anomáliákat említem.
Körjegyzők azonban valami miatt sűrűn váltogatják egymást Rakacán. Van, aki magától megy el, van, akit küldenek. De majd ő, mármint Horváth Margit kezébe veszi a dolgokat. Mindenekelőtt a nem létező vízművek vezetőjével tárgyal és visszaköveteli tőle Rakaca pénzét.

Amikor a hosszas beszélgetést követően kilépek a házból, már megelevenednek a rakacai utcák. A fiatalok korzóznak, a fiúk fociznak.
– Tiszteletes úr, ezzel a tőkével mit tegyek? – hallom az egyik ház udvaráról.
Egy idősebb paraszt egyenesedik a kapájára, és néz a meggyfa ágát létráról fűrészelő középkorú férfira.
– Kis gödröt ásson neki, Sándor bácsi, mint a többinek.
A tiszteletes, a görög katolikus Rakovszky János nem a helybeli híveket pásztorolja, hanem a szomszédos Szabolcs megyéből érkezett, hogy szülei nyolc éve lakatlan házát rendbe tegye.
– Jól ismerem Rakacát, hogyne – feleli érdeklődésemre. – A két háború között tíz ruszin gazda művelte a település határát, akiknél néhány cigány család vállalt napszámot. Ma a lakók 90 százaléka ez utóbbiak leszármazottja.

A két népcsoport közötti arány a hetvenes években fordult meg. Akkorra már a közösbe kényszerített földekről a fiatalok nagy része elmenekült, a cigányok pedig a bányában és az építőiparban dolgoztak, és több jövedelemhez jutottak, mint a parasztok. A bányákat a rendszerváltás idején bezárták, Rakaca lakói húsz éve nem találnak maguknak állandó munkát.
– Pedig szorgalmas nép volna, csak hát már nem értenek a földek műveléséhez sem – fűzi tovább a szót a lelkész. – Adtam az egyiküknek egy meggyfacsemetét, nem tudta, hogyan kell elültetni. Amúgy most tanulják a megmaradt néhány parasztcsaládtól a kertművelést, amihez a segély kifizetését a rendelet köti.

– És ön hogy látja – térek vissza az alapinformációmhoz –, éheznek a rakacai gyerekek?
– Ilyenkor nemigen, mert az iskolában, óvodában nyáron is kapnak enni. Meg hát az erdőn is mindig találnak valami ehetőt. De telente bizony gyakran előfordul, hogy üres gyomorral fekszenek le…