Széltoló az árokpartról

Marcispánia kikiáltása lenne a legnagyobb vágya a hevesiek Marcijának, akit 2009-ben választottak meg először. Azóta mindig egy-egy évig birtokolta a ráillesztett címet, melyet ügyességével és beszélőkéjével sikerült megszereznie: ő válogatta legjobban a dinnyemagot, az idén pedig valóban kolbászból fonta a kerítést a helybelieknek. Csoda-e, hogy az ez évi civil ünnepen már senkiben sem volt annyi bátorság, hogy kihívja őt? Így ezúttal három évre kapta meg a marciskodás jogát.

– A vidámságért és az optimizmusért sosem kellett a szomszédba mennem, s mióta ilyen fontos személy lettem, még egy lapáttal rátettem – meséli a 66 éves Janosek Antal Zsigmond Márton, akinek ez a poszt a nyugdíjas éveit színesíti meg. Persze ügyesen korteskedett, hogy megválasszák, a híveinek bort meg negyedkilós marcipót osztogatott, s jutott rá a kerítésből kolbászkarika is. Oly magasra tette a mércét, hogy néha maga is alig éri fel: megálmodott birodalmában, Marcispániában például nem lenne hazugság, mutyizás és lopás, csak szántás, vetés, aratás. Az ősz hajú férfi nemcsak a hagyományok ápolására esküszik – ennek jegyében gyakran ölti fel a helyi háziipar készítette paraszti gúnyát –, hanem azt is eltökélte, hogy hadat üzen a széthúzásnak. – Én azokat is ráveszem, hogy egy tálból cseresznyézzenek, akik más-más szekértáborhoz tartoznak a városban – mondja kópésan.

Sokaknak fúrja az oldalát Hevesben, honnan is ered a nagy lábon élő Marci figurája. A környékben keringő legendák egyike szerint ismert szoknyapecér, mások szerint minden hájjal megkent suszter vagy éppen hírneves betyár volt. Gömöri Ilona főmuzeológus kutatásai arra vallanak: megeshet, hogy a Zöld Marci nevű betyárról lenne szó, aki jó kétszáz éve az Alföldön garázdálkodott. A história úgy szól, hogy a pandúrok elől menekülve gyakran egy olyan csárdában bújt meg, mely a hevesi megyehatáron belül volt, így a Szolnokról érkező üldözői oda már nem követhették. A legenda szerint a megyehatár a csárda közepén húzódott, s vonalát a padlón akkurátusan fel is festették.

Janosek Antal viszont egy másik verzióra esküszik. Neki az tetszik jobban, hogy Marci egy széltoló legény volt, aki a közeli Tenk határában az árokparton heverészett, mikor rátalált az éppen arra kocsizó uraság. Megtetszett neki az ágrólszakadt legény, bevitte a városba, ahol – afféle pünkösdi királyként – mindenki vendégül látta, sőt versengtek, hogy melyik mulatságba hívják meg. Egy ideig futott a szekere a fiúnak, intézőnek is megtették, később azonban elherdálta mindenét és utolérte a balsors: stílszerűen úgy lelte végét, hogy megfulladt a jóízű hevesi dinnye magjától.

Heves város mai Marcija persze nem osztozik a henyélésben és tétlenségben, sőt mindent megtesz, hogy a kultuszát ápolja. Díjat alapított, melyet a helybeli civilek érdemelhetnek ki – kézenfekvő, hogy ezt a Márton-napi vigasságon adja át. S mi más lenne az elismerés, mint a saját magáról készült szobrocska, e nyelvtörő felirattal: „Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.”

Bár kilenc unokája van, egyiket sem hívják Marcinak. Janosek Antal azonban reménykedik, hogy születik még trónörökös a családban, így a becses cím – s vele a víg élet – egyenes ágon öröklődhet majd…