Kihívásból szállt ringbe

Zádorfalván sose volt etnikai ellentét. Az egyre többen vegyes házasságban élőknek ma legfőbb gondjuk a napi betevő előteremtése; senkit nem érdekel, kinek mennyi roma vér csorog az ereiben. Az viszont igen, hogy a szomszéd faluban élő volt bányász, Ruszó Zorán mostanra szó szerint „kibányászta” az 560 lelkes falut egy irdatlan adóssághegy alól.

Mikor beköszönök az egyik portára, a háziasszony, Kissné Ágnes vonakodva bevallja: eleinte tartott tőle. Nem a származása miatt, hiszen a férje is roma, hanem, mert ismeretlen. Mígnem Ruszó a hivatalban elbeszélgetett vele, s rögtön alkalmazta is közmunkásnak. – Nagyon emberséges ember! – mondja Kissné. – Aki megköveteli a munkát, de ad is érte. Rajtam kívül még sokakat megnyert. Jó családapa, s hallottam, hogy gyerekkorától dolgozik. Bányász is volt, míg be nem zárták mindet. Falujában, Alsószuhán a helyi kisebbségi önkormányzat elnöke. Mamája betegsége miatt jött vissza Pestről e szegény vidékre.

– Honnan a szerb név? – kérdezem, immár a községházán a szikár, 42 éves polgármestertől.
– Szüleim szerették a Metró zenekar Citromízű banán nótáját. Fiaimat is Zoránnak és Dusánnak hívják – teszi hozzá. Majd életéről mesél: – Apám tisztességes bányász volt, de ha ivott, anyuval és 8 testvéremmel az ólban aludtunk. Kilenc gyerek mellett egy keresetből sokat éheztünk, ezért a nejemmel döntöttünk: maximum három lurkó, nem több! Ennyit lehet ma becsületesen felnevelni. A nyolc osztályt estin végeztem el, Pesten, mikor a Zöldértnél voltam targoncás. Nagyfiam már végzett a putnoki mezőgazdasági szakközépiskolában, lányom ugyanott varrónőnek, Dusán pedig Kazincbarcikán hegesztőnek tanul, de inkább a fa érdekli. Mióta polgármester vagyok, Dusán viszi a faipari vállalkozásomat.

– Miért szállt ringbe három diplomás riválisa mellett?
– Kihívásból! Aztán, mikor befutóként megtudtam, milyen sz..ban van a falu, majdnem visszaléptem. Kell nekem, hogy szétegyen az ideg? Csak a dac tartott vissza, s az, hogy a testület és Ivankó Sándor jegyző mellém állt. Őt én nagyon sokra tartom, nélküle nem boldogultam volna! 11 milliós tartozásunk volt: a kifizetetlen szemét-, áram- és vízdíjak. A szemetet már el se vitték, az áramot ki akarták kapcsolni, a vizet elzárni. Összehívtuk a falut, bejelentettük a csődöt, a drasztikus lépéseket. Bezártuk a gyönyörű, ’90-es években felújított iskolát. Már csak 35 gyerek járt oda, a fenntartása meg elvitt a falutól évi 8-10 milliót. Lemondtam az útiköltség-térítésemről, a testület a tiszteletdíjáról, elküldtünk pár embert a hivataltól.

Beadtunk egy „ÖNHIKI-s” (önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került települések támogatása) pályázatot, másfél milliót nyertünk. Mikor összejött 3 millió, a szolgáltatókkal sikerült megegyeznünk úgy, hogy tartozásunk 40 százalékát szétosztottuk közöttük, a többit elengedték. Most nullán vagyunk, hál’ Istennek. De nekem keserű tanulság volt, hogy csak magunkra számíthatunk. A legfelső szintig elmentem roma szervezetekhez segítségért, de mindenütt ejtettek. Rájöttem: „ezeknek” csak választásokkor kell a nyomorgó falusi cigány, különben szevasz, tavasz!

– Újból ringbe száll majd?
– Hogyne! Nulláról is tovább kell lépnünk. Itt az „aktívak” zöme segélyezett és közmunkás. Kiesett egy generáció a munkából. Szeretnénk bevételi forrásként hasznosítani a bezárt iskolát. Háziorvosunk és kollégái idősek otthonaként működtetnék, lenne rá igény. Eladjuk, bérbe adjuk? Ezek még kérdésesek. Van az önkormányzatnak egy kis földje, azon zöldféléket akarunk termeszteni, ellátva a melegkonyhát, ami megmaradt az óvoda miatt, s az öregek is onnét kapják a déli kosztot. Sokat remélek jövőre a járásoktól! Mi Putnokhoz tartozunk, talán több lesz a pályázati lehetőség, s az ottani szakemberek segítenek az önrész előteremtésében. A START program folytatásától, mert ma itt egyedüli fix pénz.

Remélem, Isten ad hozzá erőt, mert induláskor bizony „megreccsentem”. De most büszke vagyok: termett gyümölcs a banánfán, nem is savanyú…