Egyen jót a henteseknél!

Az angolok nem tudják, a szívükre hallgassanak vagy az eszükre? Látni, ha nem lennének jól neveltek, a gépet is előkapnák és fotóznának, hogy az otthoniak is szörnyülködjenek: a magyarok vad rítus szerint főtt malacfejet esznek. De csak megállnak, izzadságtörlést mímelve bámulnak még, s az eseményt taglalva megindulnak. Jól van, veregetjük meg a saját vállunkat, legalább egyenlítettünk: náluk a reggelire kínált sült bab, lencse, vese se kispálya!

Különben is, a fejhús reggelire jó választás, igazi telitalálat. Az ember a negyedik harapás után már érzi, van valami a gyomrában. S ha nem lő túl a célon, akkor nem is szeretne evés után azonnal ledőlni, sőt olyan energiák szabadulnak fel benne, amivel akár a Gellért-hegyet is képes lenne elhordani. Ám nem hordja el, maradjon csak a helyén. Egyébként is, nyugtatjuk magunkat, csak itt, néhány centire tőlünk gyrost sütnek, a hátunk mögött hamburgerek, olajban krumplik pirulnak, és azok is fogynak. Na, az tényleg durva lenne most! Kívánkozna, persze, nagyon is lecsúszhatna utána egy sör vagy fröccs, de reggel van, az ember tizenkettő előtt, ez a rendező elv, nem iszik. Különben is, hogy innánk most, amikor küldetésünk van? Henteseket tesztelő körútra indulunk, a „Tour de France” mintájára „Tour de Gyomorra”, vagy ha jobban tetszik, a nagy zabálásra. A Tour de France-t is úgy tervezik, hogy látványos, fordulatos legyen: prológgal, szökésekkel, hajrákkal, hegyi befutókkal, összeomlásokkal, és örömteli feltámadásokkal.

Mi az eredeti elképzelés szerint 77 fővárosi hentest tesztelnénk. Hetvenhét szakasz, gondolják el! Micsoda kihívás, embert próbáló feladat! Hanem rájövünk, nem kell egyből a Mount Everestet oxigénpalack nélkül megmászni, a szervezetet bajba sodorni, s rögtön lenullázni azt. A tervből előbb lecsípünk, majd vágunk is, végül marad öt hentes. Keveslik? A meteorológia évszázados rekordokkal riogat, az idő egész nap 35-36 fokokkal udvarol, az UV-sugárzás tombol, erre koleszterint bombázni olyan, mint két tízemeletes épület között kifeszített kötélen átbillegni. Úgy döntünk, csipegetnénk itt is, ott is, s közben össze is vetjük, hol jobb a hurka, az oldalas, a dagadó.

Mielőtt plágiummal vádolnának, eláruljuk: ez a hentesek közötti tekergés, tesztelés, evés nem eredeti ötlet. A Henteseknél Evők Baráti Körének a találmánya úgy egy éve terjed, mint a nátha. Máté Dániel és csapata azóta jár-kel, eszik, népszerűsíti az igét, miszerint „henteseknél enni jó!”.

Van időnk elmélkedni, mert a prológ, a malacpofa megnyomott, s hogy a gyomor nyugodjon, gyalog indulunk a közeli Hajós utcába. Sokat változott néhány év alatt a környék, kiülős teraszok tarkítják, a hentesüzlet nem hivalkodik, megbújik a sorban. Milyen a hely? Jó, meleg van és árubőség, az ember hirtelen nem is tudja, mihez kapjon. Nem éhes, mitől lenne az, de azért hurkát kér, azt dicsérgették előtte. A hurka finom, mi más is lenne, ma már a hentesnél evő ember nagyot nem hibázhat, sült kolbász fedőnéven kevés helyen akarnak nyesedéket rásózni.

Leér a hurka, mi pedig villamossal indulunk a Budafoki–Karinthy út sarkára. Nem gyors a tuja, de légkondicionált, s míg zötyögünk, reméljük, kicsit megéhezünk. Tömeg nincs, a törzsvevő egyetemisták a vizsgák fáradalmait pihenik ki, néhányan azért csak lejöttek, a hurkákkal gyürkőznek. A hentesek mosolygósak, a hurka pedig felülmúlhatatlan és laktató.

Egy ugrásnyira innen, a Belvárosi Disznótorosban, a Károlyi Mihály utcában már többen vannak. A szomszédos éttermek ettől nem túl boldogak, stikában néhány pincér is beugrik ide. Őket nem zavarja az ételkavalkád, hogy a magyaros falatok mellett szinte minden más is kapható. Hiába, ezt kérik a vendégek, s van abban valami pikáns, ha egy szerb évek múlva azt mondja, a legjobb csevapcsicsát Pesten ette, a jogi egyetem mellett. Mi az udvariasság okán egy kis oldalast lenyomunk. Pöckölés a csontra, az kipottyan, a hús omlik a szájban, de hiába, már nem nagyon kívánja a szervezetünk, ideje odébbállni.

Némi vita: a Bartókra menjünk, Liza néni kolbászkáit kóstolni, vagy a Bosnyák térre, a piac mellé? Nyer a piac, mert messzebb van. Most harangoznak, telt ház van, egymás mellett eszik öltönyös hivatali ember és rövidnadrágos-trikós útjavító munkás meg mókás kínai, aki fennhangon mondja, „finom a csirek”, mert a csirke szóval nem tud megbirkózni. Már a szemünk se kívánja, de a sütési titkokat tudakolva, még némi oldalast, hozzá hurkát letolunk. Szabó Gáborné Andrea sietve megsúgja, csakis megbízható helyen veszik a hurkát, amit sütés előtt nem böködnek, mert veszítene a zamatából, grillen sütik vagy tepsiben, de akkor vizet öntenek alá, hogy ne süssék túl, és kész is.

– Ennyi az összes titok? – kérdezzük.
– Ennyi – feleli mosolyogva. Mi a csülökre nézve majdnem elbukunk, de győz a józan ész, visszavonulót fújunk. Holnap is lesz szakasz, kóstolni való dagadó, s néhány órával később már megállapítjuk, mindenütt jó, de legjobb otthon: a sör. Azért mérlegre egy ideig nem állunk, mert az, tudjuk, hazudik. Mindig hazudik.