Virágoskert a város alatt

A lábadat kellene más irányba tenned – tanácsolja Péter. Igyekszem, ám hátra egyáltalán nem látok, így aztán azt sem tudom, most milyen irányban áll, nemhogy azt, miként volna tanácsos változtatnom rajta. Pedig mi¬előtt belemásztam Micimackóba, megmutatta Péter – Kunisch Péter barlan¬gászról van szó –, miként is kellene átpréselnem magam rajta. Micimackó egyébként – nevével ellentétben – nem valamiféle medvebocs, hanem egy különösen szűk járat a budapesti Mátyás-hegyi-barlangban, mondjuk, úgy 40 méterrel a föld felszíne alatt.

Kezdjük inkább elölről. Visszahúzódzkodom, megszemlélem a lábtartó helyet, majd ismét nekiveselkedem Micimackónak. Elsőként két karom dugom át rajta, aztán óvatosan a sisak nélküli fejemet – a védőeszközzel együtt már nem férne –, majd a lábammal, amely némi segédlettel ugyan, de most jó helyre került, feszítem magam előre. A mellkasom minden oldalról a nyílásba szorult, mire jobban összehúzom magam, a levegőt is kifújom – és végre átpréselem a felsőtestem.
Megpihenek egy másodpercre a hasamon, aztán ismét előre. Igen ám, de most a csípőm nem enged tovább. És támaszték híján visszafelé sincs út.

Sem előre, sem hátra, beszorultam. Ezért hát Micimackó a járat neve, értem meg. A helyzet csak annyival összetettebb, hogy hiába fogynék egy hetet, de akár egy hónapot is, a csípőm akkor sem menne összébb.
– Fordítsd el egy kicsit jobbra a feneked – biztat a vezetőm. – És hajolj előre, amennyire csak tudsz.
Igaza lehet, az előrehajolás által a súlyom kifelé húz, az elfordítás által pedig a csípőcsontom is megtalálja azt az egyetlen pozícióját, amin kifér.

Végül előrehuppanok, és két vezetőm – Péteren kívül Izápy Viktor – segítségével szerencsésen talajt érek. Mi¬előtt folytatnánk az utunkat a föld mélyén, fejemre illesztem a sisakomat és visszapillantok a járatra. Egyelőre nem kívánom megismételni a produkciót…

De nem is szükséges, a járat kiszélesedik, akár fel is egyenesedhetek. A falon fények jelennek meg, fejlámpáké, majd hangokat hallok, angol szavakat.

– Csoportot vezet az egyik barlangász – jegyzi meg Viktor. – Útikönyvben hirdette meg, igen nagy a sikere. Sőt van, aki kifejezetten a barlangászat kedvéért érkezik Budapestre.
Igen, ezt már több helyről is hallottam. Budapest egyre híresebb a barlangjairól.

– A föld mélyén valóságos labirintus rejtőzik.
Dénes György lakásán ülök. A kilencvenedik évében járó tudós – történész és geológus – a barlangi mentőszolgálat alapítója és évtizedekig a vezetője. Dolgozószobájában a padlótól a mennyezetig könyvek, kitüntetések, emlékek az utazásokról – aztán megint csak könyvek.

– És még a főváros nevében is megtaláljuk a barlang szócskát – teszi hozzá.
Hm? Buda, ahol a barlangok találhatóak? Úgy tudtam, ősi magyar név.
Csodálkozásomat álmélkodássá mélyíti:
– A Pestben.

Pesti barlangról nem tudok, hacsak a kőbányairól nem, de az ugyebár mesterséges üreg. Nem rá utal Dénes György, hanem arra a budai barlangra, ahol manapság a sziklatemplom található.

Mielőtt végképp összezavarodom, magyarázatba kezd. Az erdélyi sóval kereskedő bolgárok a honfoglalás előtti-körüli időkben a pesti síkságnál érték el a Dunát, s azon a révet. Az elmélet szerint a folyamot még nem látták, csak azt az üreget, ami az utódok által Szent Iván-, majd Gellért-hegynek nevezett magaslat oldalában már messziről ásítozott rájuk. Ez a barlang volt a tájékozódási pontjuk. A bolgárok által is beszélt ószláv nyelvben pedig a barlang, üreg, likas kő – és a kemence – tudvalévőleg: pes vagy pest. Szavai alátámasztásául Dénes György tucatnyi sziklát, ormot, hegyet említ a Kárpát-medencéből, amelyben szerepel a pes szócska. És láss csudát: valamennyiben található legalább egy üreg, ha ugyan nem barlang. Amúgy a Gellért-hegy is viselte egy időben a Pest-hegy nevet.

Az már csak hab a tortán, hogy Budát a németek Ofennek mondják, aminek a jelentése kályha, kemence.
Ha már a bolgárok tájékozódási pontjául szolgáló barlangot említettem, érdemes lejegyeznem, hogy ezt némi robbantásos bővítéssel a két háború között a lourdes-i zarándokhely mintájára alakították kegyhellyé. Szigorúan barlangászati szempontból azonban nem ez a legnagyobb szenzációja a fővárosnak. De még csak nem is a Várbarlang, bár ennek is van természetes része. Amikor a középkorban a polgár¬házak épültek, kútfúrás közben üregeket találtak. Éppen megfelelőeket a pincehideg borok számára. Az üregek nem ismerték a telekhatárokat, elfalazták hát őket. Egészen a világháborúig, amikor a hadiköltségvetés terhére a falakat elbontották, óvóhelyet alakítottak ki benne, ráadásként pedig szükségkórházat rendeztek be.

Az igazi szenzáció ettől is északabbra található, azon a részen, amit manapság Pálvölgyi-bar¬lang¬rendszernek nevezünk.
– Még nincs egy éve, hogy az aggteleki barlangtól képletesen átvehettük az ország leghosszabb barlangja címet.
Ezek már Kiss Attilának, a Duna-Ipoly Nemzeti Park kezelésében levő föld alatti járatok barlangüzem-vezetőjének a szavai.
A barlangász, kérésemre, a budai barlangok kialakulásáról is szolgál alapinformációkkal. Ezek szerint kezdetben vala a tenger, ezt tudjuk. Benne milliárdnyi mészvázas állat, kagyló, csiga, egyebek. A Föld azonban sosem nyugszik: kérge vagy éppen emelkedik, vagy süllyed. Nos, a pesti síkság manapság – néhány tízmillió éve bizonyosan – süllyed, a budai oldalt pedig emelik a hegyképző erők. Száz év alatt akár két centit is. Nem kellett hozzá sok idő, csekély negyvenmillió év, a tenger talapzata olyannyira megemelkedett, hogy kialakult a Budai-hegység. Aminek nagy része pedig mi másból állna, mint a leülepedett állatkák mészvázából.

A mész azonban rideg anyag, ha mozgatják, reped. A hajszálrepedéseken keresztül pedig csapadék szivárog be, ami oldja és magával sodorja a meszet. A barlangkezdemények tágításába később a mélyből feltört meleg vizű források is besegítettek, így alig néhány százezer év alatt elkészült a nagy mű.

Az ember azonban a legutóbbi századig még csak nem is sejtette, hogy milyen csodás világ fölött él. Illetve valamit azért gyanított. Hiszen a hegy alján források törtek elő, némelyiket afféle közfürdőnek is használták. De hogy a kibuggyanó víz mit alkotott a hegy gyomrában, nos, az az utóbbi száz év felfedezései közé tartozik.
Aminek egyébként manapság sincs vége.

Amúgy szinte valamennyi barlang megtalálásának külön története van. Hol kőfejtés közben fedezték fel, hol házépítés során esett üregbe egy kalapács, hol diplomatanegyed emelésekor figyelt fel a kiskatona holmi gyanús kipárolgásra. S közben meglelték a Pálvölgyi-barlangot, a Szemlő-hegyit, a Mátyás-hegyit, és még sorolhatnám. És mindezt alig másfél-két négyzetkilométeres területen.

Ha viszont ilyen közel vannak egymáshoz, akkor esetleg összeköttetés is lehet közöttük? Lehet, bizony, csak meg kell találni őket. Ha, mondjuk, víz folyna bennük, könnyű lenne a dolga a barlangásznak, csak festéket önt bele felülről, és figyeli, melyik forrásban bukkan elő az elszíneződött víz. Az említett barlangokban azonban legfeljebb cseppekben találunk vizet.

– A barlangászoknak a huzat a legjobb barátja – hallgatom Kiss Attilát.
Ahol ugyanis légáramlatot érez, ott átjárót is sejthet. Esetünkben azonban az ilyesmi sem mindig segít, a kőzetből kimosott agyag sok helyen lerakódott és hiba nélkül eltömte a saját járatát.

Ilyenkor pedig sokszor nem marad más, mint a tapasztalaton alapuló megérzés. Még inkább a véletlen.
Emberi beavatkozás nélküli, összefüggő barlangot talán csak 3-4 kilométert fedeztek fel. Az összes többi áttörés által bővült.

A legutóbbi tavaly decemberben.
– A Harcsaszájú- és Hideglyuk-barlangot már korábban összekötötték, akárcsak a Pálvölgyit és a Mátyás-hegyit. Most a két barlangrendszer között találtuk meg az átjárót – összegez Kiss Attila. – Ezzel 28 kilométeressé bővült, amely hosszúságban megelőzi az Aggtelekit.

Ennyi elméleti felkészülés után megnézzük a Pálvölgyi-barlang bárki által látogatható részét. Az első benyomásom a hideg. Igaz, ezt csak a kinti negyvenfokos melegről belépve érzem így. Minden barlang az éves középhőmérsékletet veszi fel. A budai barlangok általában 11-12 fokosak.

A barlang némileg leharcoltnak tűnik, ami nem csoda, hiszen a háborúban óvóhelyként használták. Ráadásul megviseli a mostani szárazság is, a víz szivárgása minimális. A levegő viszont olyan tiszta, mint a hegyeké négyezer méter magasan.
Másnap egy turistacsoport tagjaként felkerestem a másik, bárki által látogatható barlangot, a Szemlő-hegyit, amely a Pálvölgyinél is látványosabb.

– Budapest virágoskertje – mutat a zsebpénzét nyaranta idegenvezetéssel kiegészítő gimnazista Kitti egy különösen látványos, színes ásványegyüttesre.
A 10-15 fős csoport tagjai elismerően bólogatnak. Nagyobbik részük idegen ajkú, ahogy elnéztem őket, a világ különböző tájáról érkezhettek.

Az újságíró azonban nem elégszik meg azzal, amit évente úgy 80-100 ezer látogató is megcsodálhat. Kerestem hát a kapcsolatot a barlangászokkal és jutottam Viktor és Péter segítségével a Mátyás-hegy gyomrába, ahol Micimackó, a mélyedések fölötti egyensúlyozás, kúszás, húzódzkodás, ereszkedés és egyéb nyalánkságok vártak.

Mire a felszínre érünk, már esteledik, s az izzasztó tornamutatványok után beülünk egy italra a Pál kocsmába, ahogy a Pálvölgyi-barlang fogadóépületéhez tartozó büfét a barlangászok becézik. Mert a két barlang nem csupán a felszín alatt kötődik össze… Bejáratuk ugyanannak az útnak a két oldalán található.

A késő nyári estében körülöttünk barlangászok tucatja érkezett a járatokból vagy éppen öltözik be és készül a mászáshoz. Legtöbbjük általában csak ilyenkor, munka után ér rá. Az amatőrök, akiknek a szenvedélye a föld alatti világ, lehetnek az országban vagy ezren. Péter egyébként ipari alpinista, Viktor pedig gépészmérnök, aki munkaidőben egy cég számára tökéletesít mikroszkópokat.

De most nagy dolgokra készülnek mindketten. Olaszország északi részébe utaznak, ahol olyan barlangokat tárnak fel, amelyekben ember még nem járt.
– Van, amikor egy hétig sem jövünk fel – meséli Viktor. – Ilyenkor az ember már elveszíti az időérzékét. Én például éjjel kettőkor gondolom úgy, aznapra elég volt.
– És amikor a szabadban zuhog az eső? – veszi át a szót Péter, aki járt már több mint kétezer méterrel a felszín alatt is, a világ legmélyebb barlangjában, Abháziában. – Egyszer csak érzed, hogy a légáramlás erősödik. Mert tolja maga előtt a lezúduló víztömeg.

Egyre lelkesültebben sztoriznak élményeikből. Míg végül Viktor zárja a beszélgetést:
– Vannak hosszabb meg nagyobb barlangok is, mint a magyarországiak, de a legtöbbért utazni kell, valahová a távoli hegyekbe. Olyan barlangrendszer viszont, ami egy világváros, ráadásul éppen a főváros alatt húzódik, csak nálunk található.