Csodájára jár a világ Rozsálynak!

Rozsály, amit némi iróniával a legkisebb magyar nagyközségnek is szoktak nevezni, Budapesttől 330 kilométerre, az ország északkeleti csücskében fekszik. Azon a tájon, ahol találkozik a magyar, az ukrán meg a román határ, s ahol talán a legnehezebb az élet. Erre a tájra érvényes igazán a mondás: magad, uram, ha szolgád nincs!

Rozsálynak nincsen szolgája, de nem is nagyon igényli: saját kezébe vette a sorsát. Az önellátó falu szlogenje másutt tényleg csak pusztába kiáltott szó – itt viszont régóta valóság. A falu alapvető élelmiszer-szükségletét jó ideje maga termeli meg.

A régi téesztelep udvarán már a télre készülnek. Nagy halom farakás mellett stráf, előtte két kis izmos póni, a szekér mögött meg… – na, azt még nem látjuk, csak azt, hogy hatalmas gurigák repülnek fel a stráfra. A két póni meg se rezdül a nagy puffanásokon, nyilvánvaló, nem először tapasztalják már ezt. Előkerül aztán a két rönkdobáló is. Seres Gábor a maga 45 évével akár apja is lehetne a 22 éves Tóth Sándornak. Láthatóan tökéletes köztük az összhang. Azon sincs vita, ki fogja a nehezebb, ki a könnyebb rönköket.

– Ahogy jön – mondja Seres, és néz rám gunyorosan, miközben dicsérem a rönköket, milyen szép, vastag kőrisek… – Tölgy. De mifelénk úgy mondják, hogy tőgyfa. A kőris is jó, sokáig tartja a meleget, de a tölgy az igazi. Ha azzal bedurrantanak, biztos ki kell nyitni az ablakot.

Annak idején Seres Gábor is elhagyta a falut, sokáig Mátészalkán élt, dolgozott, aztán, mikor elvált, és a munkahelye, a kenyérgyár is megszűnt, hazajött. Ha a falu nem alkalmazná, fogalma sincs, mihez kezdene. Ugyanezt mondhatja el a társa is, annyi a különbség köztük, hogy neki egyben van a családja. De ő is belekóstolt a nagyvilágba. Még Mátészalkán is túl ment, a messzi Dunántúlon próbálkozott. Komáromban meg Esztergomban dolgozott betanított ácsként, ám oda is beütött krach. A munka félbemaradt, a céget felszámolták, fizetés nuku – maradhatott volna persze, gyönyörködni a várban meg a Dunában, csak hát otthon három apró gyermek várta. Itthon 72 ezer forintot keres havonta.

– Nem sok, de máshol se kapnék többet, ráadásul itthon vagyok a családdal – áll meg kis időre a pakolással. – És az se mindegy, hogy például fát, disznót, terményt kedvezményes áron vásárolhatunk az alapítványtól, illetve az önkormányzattól.

Valamikor, még a rendszerváltást követő években félszáznyi településen hoztak létre úgynevezett jóléti szolgálati alapítványokat, azzal a céllal, hogy az adott községben a munkanélküliség csökkentésével hadat üzenjenek a szegénységnek. Mára azonban tulajdonképpen csak a rozsályi maradt életben. Az önkormányzattal közösen szervezik a munkát, negyven-ötven helybélinek adnak kereseti lehetőséget.

– A föld mindennek az alapja – állítja Sztolyka Zoltán polgármester. Az eredendően tanárvégzettségű faluvezető hat éve polgármester, és pontosan ott folytatja, ahol az elődje, Ignácz Zoltán abbahagyta: amit csak lehet, maguk akarnak megoldani. – Föld nélkül semmire se mennénk. Az önkormányzat és az alapítványunk úgy kilencven hektáron gazdálkodhat. Ezt annak köszönhetjük, hogy a falu vezetői annak idején nem hagyták, hogy kiosszanak minden földet. Mint a legtöbb magyar falu, a mienk is jórészt a téeszből élt, de mikor annak az eszközeit meg a földeket szétosztották, sokan termelőalap nélkül maradtak. A mi akkori vezetőink hál’ istennek előrelátóak voltak, így a falu kezén maradt föld, és megszereztük a régi telepet is, ahol az élet zajlik.

Illetve csak egy része, sőt azt is mondhatnánk, csak kisebbik része. Mert az a negyven-negyvenöt fő hol itt, hol ott dolgozik. Egyik csapat az árokpartot nyírja, a másik krumplit szed, a harmadik járdalapot önt, a negyedik szánt, az ötödik tűzifát visz a házakhoz, a hatodik disznót vág, a hetedik lekvárt kavar – ebbe mi is belekóstolunk. Itt egy régi ismerősbe is belebotlunk. Sztojka Gábornéval pár hete Panyolán találkoztunk, ott is a lekvárfőzésben segédkezett.

– Jaj, miért nem tegnap jöttek?! Volt itt olyan vendégjárás! – legyint mosolyogva. – Nyíregyháza környéki polgármesterek jöttek, de az igazat megvallva, mi a saját óvodásainkra figyeltünk. Tiszta lekváros ördög volt mindegyik!

A lekvárt majd a falu napközi konyháján használják fel, mint minden maguk által termesztett növényt. De ne szaladjunk előre, maradjunk még egy kicsit a lekvárnál! Ami lassan már itt is kuriózum: féltucatnyi család, ha főzi.

– Az én gyermekkoromban szinte nem is volt ház, ahol ne készült volna – hagyja abba egy nagy üst vakarását Bíró Károly, aki amolyan mindenes, ha kell, mint épp most, lekvárt főz, máskor meg buszsofőr. – Sajnos az alma nálunk kiszorította a szilvát, most kezdenek sokan észbe kapni, hogy látják, milyen nagy keletje kezd lenni a helyi termékeknek.

Ezt mi magunk is látjuk, mikor Bíró Gedeonné, az alapítvány vezetője betessékel a szociális boltjukba, ami a telep bejáratánál húzódik meg, és pont olyan, mint a legtöbb vegyesbolt. Azazhogy mégse! Mert rögtön a bejárattal szemben hosszú polc, mindkét oldalán zöldségek-gyümölcsök. Kis ládákban paradicsom, káposzta, padlizsán, alma – és mindegyik ládán cédulára írva a termelő neve. A padlizsán például Bak Szabolcs, a paradicsom Bartha István, az egyik fajta alma Bakk Károly, a másik Sztojka János kertjében termett. Csodálkozunk is egy sort, hogy van-e egyáltalán olyan rozsályi, aki boltban veszi az almát, de Bíróné megnyugtat bennünket. Ha látnánk, mikor behozzák a termést! Még ott csillog rajta a hajnali harmat!

– És abban is biztos lehet mindenkit, hogy Nagy Piroska néni paradicsomján nem fog találni vegyszermaradványt. Ő ugyanis levéltetű ellen legfeljebb megszórja hamuval, és volt tetű, nincs tetű!

Kissé morbidnak tűnik talán, de a mostanában újból elterjedő önfenntartó falvaknak valahol pont ez a lényege. A lehető legkisebb mértékben függni a falun kívüli beszállítóktól. Nem arról van persze szó, hogy mi magunk termeljük meg mondjuk az áramot, varrjunk cipőt a gyermekeinknek és ordítsunk hangosan, mert nincs telefonunk. De arról igen, hogy a tojást, a húst meg a hagymát lehetőleg ne az ötven kilométerre lévő mátészalkai bevásárlóközpontban vegyük, és a gyerekeinket se okvetlenül autóval vigyük ki a Túrra fürödni, amikor ott van a falunak tizenöt pónija meg fél tucat szekere. A póni örülni fog a mozgásnak, a gyerek a szekerezésnek, a fák a kevesebb benzingőznek – és még olcsóbb is.

– Van kilenc nyergünk is, most már csak egy papírral is rendelkező lovas edzőre lenne szükségünk – egészíti ki a történetet Sztojka Gábor, a telep 61 éves vezetője, és egy kis telepnézőre indul velünk.

Hosszú lugason megyünk át, érik a rácsokra futtatott szőlő. Az illata árulkodik: Izabella. Szagos Izabella, de mondják nádor Izabellának is. Négy éve ültették, akkortájt jártunk először itt. Akkor telepítették a kövér, fekete szeder bokrait is, mára már azok is nagyot nőttek. Akkor tél volt és disznóölés – életemben nem ettem még olyan finom tepertőt, mint náluk. A falunak ugyanis saját, hivatalosan akkreditált vágóhídja is van, hetente kétszer-háromszor is vágnak. Azért elég lehet hetente háromszor bepálinkázni – merthogy a disznóölés, legalábbis az én fejemben, evvel jár! De a böllérek kiábrándítanak.
– Ez munkahely! Az orvos se rúg be mindennap, csak azért, mert vakbelet operál.

– Nálunk nincsenek bonyolult munkaszerződések – veszi át a szót Sztojka Gábor, miután elbúcsúztunk a böllérektől. – Négy szabályt kell betartani. Egy: időben munkába kell állni. Kettő: munkaidőben nem italozunk. Három: megcsináljuk, amit mondanak. Négy: innen csak azt viszünk haza, amit hoztunk.

A telepre most érkező Páskuly Sándor épp hoz: egy kis kazettában pénzt meg cetliket, amiken az áll, hogy a faluban kinek hány kiló búzát, tengerit darált.

– Éppenséggel darálhattam volna többet is – mondja –, sajnos a disznó már mifelénk is kiveszőfélben van.
– Pedig az én időmben még szabályos konda járt ki a legelőre – kapcsolódik a beszélgetésbe a darálóstól kicsit idősebb, ma már nyugdíjas Seres Mihály, aki valami hivatalos ügyet jött elintézni a telepre. – De úgy veszem én észre, hogy kezdenek észhez térni az emberek. Nálunk már kezd becsülete lenni a saját kenyérnek. Az lesz hamarosan másutt is!
Közben a gépműhelyhez érünk, tárva-nyitva minden. Illetve az egyik szerszámosszekrény zárva, de Sztojka Gábor kinyitja.

Könnyű dolga van: csak egy kis vaspálcát kell elmozdítania. Tudja ezt mindenki, de erről a telepről soha tán még egy szögnek se kelt lába. A gépek sincsenek lakat alatt. Mert vannak itt eszterga- meg marógépek, továbbá zetorok, pótkocsik, ekék, boronák, még egy öreg kombájn is, de az ma már inkább csak díszlet, mint igazi betakarítómasina. Most keresik a módját, hogyan tudnának szert tenni egy jobb kombájnra, az a kilencven hektár ugyanis komoly gépeket igényel. Most is van tizenöt hektár napraforgójuk, tizenkét hektár kukoricájuk, három hektár gyümölcsösük, volt hat hektár tritikáléjuk, két hektár zabjuk, és van egy kis krumpli meg egy zöldségeskert is; továbbá vagy ötven sertés.

A folyamat kezdete ugyanis a föld, a vége pedig a konyha, magyarázza Sztojka Gábor, aki tulajdonképpen a rendszerváltás óta tagja a helyi képviselő-testületnek. Annak idején a helyi földosztó bizottság tagja is volt; a faluban sokan emlékeznek még rá, hogy jórészt neki meg a barátjának, az akkori polgármesternek, Ignácz Zoltánnak köszönhető az, hogy a falunak is jutott föld, és náluk maradt a helyi uradalom nagy magtárja.

– Itt vannak ezek a szép disznók, ők eszik fel a földjeinken megtermett takarmányt. Mi pedig – hát, ilyen az élet, mármint a falu – őket. Sajnos az idén a nagy szárazság miatt nálunk is gyengébb a termés, de túl fogjuk élni – mondja Sztojka Gábor, mikor megállunk egy nyitott szín előtt. Bent egy rakás kerítésoszlop, beton járdalap, ők maguk öntik. Olcsóbb is, jobb is, mintha vennék, ráadásul munkát ad több embernek is.

A fészer sarkában egy leszerelt, repedezett fa lengőhidat is látni, pár hónapot bírt ki a játszóudvaron. – Különbet tudnánk mi csinálni, de nincs rá papírunk – legyint, miközben egy nagy kazal bebálázott gally mellett visz el az utunk. Lazítva a gázfüggőségen, hamarosan ezzel fűtenek a közintézményekben. Meg azzal az energiafűzzel, amit nemrég telepítettek.
Hét hektár „ficfás” – vendéglátóink szerint ez az igazi újdonság. A többi mind megszokott dolog. Mert mi abban a meglepő, hogy ők szántanak, vetnek, aratnak, és ha kiég egy villanykörte, kicserélik maguk?!

Nem az a meglepő inkább, hogy másutt nem így gondolkodnak?