Leszbikus falu Baranyában?

Szatinára megy, asszonyom? És van férje? – egy helyi legenda szerint ezeket a kérdéseket egy buszsofőr tette fel hölgy utasának, aki a Pécstől északnyugatra fekvő faluba szeretett volna utazni a kilencvenes években. A környéken élők egy, a Dunántúli Naplóban megjelent, botrányos és sok ferdítést tartalmazó cikk miatt bélyegezték meg a települést. Ezzel párhuzamosan budapesti értelmiségi körökben is mind többet emlegették a Szatina-eszmét – mint a leszbikus elvonulás és kiteljesedés szimbólumát.

Aztán szépen csöndben elfeledkezett a világ a faluról.
Hogy napjainkban milyen Szatina? Két utca, húsz ház, egy harangláb, játszótér helyett rozsdás hinta, vegyesbolt híján hetente háromszor mozgóbolt. Tizenkét éve született az utolsó gyermek, két testvérén kívül nem akad játszótársa a faluban. Azt mondhatnánk, ez is egy a többtucatnyi kihalásra ítélt magyar aprófalu közül. Az idős, omladozó házak között azonban akad néhány felújított is, ezeket ritkán látogatják a hétvégi tulajdonosok.

A lakók, néhány kivétellel, negyvenen túli nők, közülük többen – nyíltan vagy mellékesen – melegek. Szerelmi kapcsolat nincs közöttük, még igazi barátság sem.

Van, aki harminc éve költözött ide párjával, hogy elvonultan és természetközelben éljen. Akad olyan német pár, aki három nevelt gyerekével jár Szatinára nyaralni. Az egyik kiadott háznak is egy fiatal meleg lány a bérlője.

Ebben a faluban írta az elsőnek emlegetett magyar melegregényt, a Kecskerúzst Gordon Agáta, s részben ez a könyv emelte a rendszerváltás után az irodalmi és a közbeszédbe a leszboszi szerelmet. Az író 25 évvel ezelőtt érkezett először szerelmével, Nórával a zselici falucskába, majd új társak és barátnők követték őket. Alternatív családként éltek, újítgatták az öreg vályogházakat, kecskéket tartottak és sajtot árultak, kény¬szervállalkoztak, fajátékokat és mézeskalácsot készítettek, bábszínházat alapítottak, ami azóta is járja az országot gyerekelőadásaival.

A falu többi lakójával kevés konfliktusuk volt, kölcsönösen segítették egymást, telefonnal, fuvarral, zöldséggel, napszámmal. „Bejártak hozzám is, volt autójuk, vitték a gyerekeket orvoshoz meg bárhova, ha kellett. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy ők leszbikusak, nem foglalkoztunk ezzel” – emlékszik vissza Piroska néni, a faluban élő idős özvegyasszony azokra az időkre.

Több mint tíz évig élt ez a befogadó és szorgos kis közösség a faluban, majd többségük továbblépett és munkáját, küldetését a fővárosban folytatta. Többen hűek a faluhoz, és nyaranta visszajárnak a régi házba, ahonnan indultak, és ahonnan – ahogy mondják – erős, autonóm nőként távoztak. Ezt a házat Tímár Magdi alternatív művész őrzi és gondozza a rövidke magyar melegtörténelem egyik kegyhelyeként.

A régi csapatból már csak Gerda, az egykori NDK-s szakács van még itt. Magányosan, pár nélkül lakik az annak idején még közösen vásárolt és felújított iskolaépületben. Meg Bán Mari, aki a felbomlás idején költözött le szerelmével, és akarva-akaratlan erősítette tovább a leszbikus legendát.

Huszonöt év elteltével Agáta újra Nórával érkezett a faluba: ő visszaköltözött írni, Nóra pedig, aki évek óta Angliában él, néhány hétre nyaralni jött. Mintha el se mentem volna – mondogatta nevetve, míg itt volt, kályhát építettek, fát vágtak, ablakokat, ajtókat szigeteltek.
Agáta most egyedül van. A veranda falán freskó, öt nőalak, az öt holdfázis, előtte kis oltáron gyümölcsöket, tollakat és köveket rendezget nagy elmélyültséggel, sokáig nem vesz minket észre, aztán nehezen szólal: „Ne haragudjatok, ritkán beszélek, mióta itt vagyok” – szabadkozik. „Jó most egyedül, talán ilyen az új küldetésüket kezdő nők sorsa ötven körül.”
Agáta többi könyvében is megjelent ez a táj, az Ezüstboxer és a Nevelési kisregény egy ősi életforma elgyászolása. Most viszont olyan könyv készül, ami a női és spirituális jövőt kutatja, az egyszerű életvitelű és magas szellemiségű közösségi életformát vizionálja. Tisztában van vele, hogy a megvalósításához többéves előkészítő munkára lesz szükség, tudatos közösségépítésre, sok lelki és fizikai erő mozgósításával.

Szatina másik régi leszbikus lakója, Bán Mari, a Bizottság együttes egykori dobosa többévnyi nélkülözés után jelenleg egy alapítvány munkatársaként roma gyerekeket korrepetál a szomszéd faluban. „Három évig lelkesedésből csináltam. Amikor az egyik kislányt sikerült bejuttatni egy pécsi középiskolába, és eldicsekedtem vele Pesten, egy mecénás, aki a régi Bizottság-tagok – Wahorn András, FeLugossy László, ef Zámbó István – képeit szokta megvásárolni, adott pénzt a munkához. A korrepetálás mellett zenélni tanítom a gyerekeket, van egy új kis dobtanítványom, Szabina, nagyon vagány kiscsaj.”

Bán Mari volt az egyik főszereplője annak a nagy port felkavart dokumentumfilmnek, a Bódis Kriszta által rendezett Falusi románcnak. A film egy szokatlan és emésztő kapcsolat egy évét dolgozza föl. Kappanyos Mari háromgyerekes cigány anya, akit terrorban tart a férje. Ez az asszony azonban sokat segít a faluban magára maradó leszbikus Bán Marinak, akinek hónapokon át nincs bevétele. Az örökké szeretetlen Kappanyos Mari először találkozik azzal, hogy valakinek fontos, Bán Mari pedig rajongó szerelemmel csodálja a nehéz sorsú asszonyt.

A több részletben felvett film ennek a szerelemnek az alakulását követi nyomon a gyerekekkel küldözgetett szerelmes üzenetektől a viharos veszekedésekig. A kapcsolat nem sokkal később véget ért, de Kappanyos Marit ez a szerelem rántotta ki a bántalmazó kapcsolatból, amiben gyerekeivel élt. Még mindig Szatinán lakik, egy szerencsétlen sorsú, befogadott nővel együtt, pontosabban fogalmazva: egy háztartásban.

„Én nem hiszem, hogy neki még egyszer lesz nővel dolga. Ebben a kapcsolatban ő engem nem nőként szeretett, hanem emberként” – mondja Bán Mari, és nem ért egyet azokkal a hangokkal, amelyek azt sugallják: megrontott, elferdített egy családanyát. „Sokan szidtak, lebuziztak a faluban. De végső soron engem nem azért nem akartak befogadni a falubeliek, mert meleg vagyok vagy mert szerintük elcsábítottam a Marit. Hanem mert idegen vagyok, aki nem ül le velük hullarészegre inni magát.”

A másik szereplőt, Kappanyos Marit is megkerestük, ő azonban keserűen legyintett ránk: „Nem akarok én már semmit a médiában!” A kérdésre, hogy megbánta-e a filmet, szomorúan bólogatott.

„Én is sajnálom őt – mondja Bán Mari. – Nem tett jót neki ez a film. Sem a gyerekeinek, mert sokan látták azóta. Én nem bántam meg, nekem nincs senkim, akivel el kellene számolnom.”

Bán Mari mindentől és mindenkitől függetlenül él, és annak idején sem azért költözött ide, hogy egy leszbikus kolónia tagja lehessen, hanem, mert megtetszett neki az apró falu. „Bár tény, hogy ismertem lányokat a korábbi közösségből, sőt őket látogattam meg, amikor először itt jártam, de én nem akartam egy leszbikus közösségben élni. Ráadásul akkoriban bomlott fel, aminek én kifejezetten örültem. Nem működnek az ilyen dolgok. Bár az átlagosnál jóval több leszbikus lakik ebben a kis faluban, ennek semmi jelentősége, teljesen véletlen, és nincs közöttünk igazi kapcsolat. És különben is: nincs itt munka, se semmi. Minek akarna idejönni bárki?!”