Perre mentek a bumburnyák miatt

Renovált homlokzata mögött ugyanis a legendás szálló napjainkban leginkább olyan, mint egy porladó csontváz.
Hoteltörténeti sorozatunk harmadik része a baranyai megyeszékhelyre invitálja olvasóinkat.

A Nádor Szálló pedig élhetne és virulhatna a maga 166 évével – ahogy tette mindjárt, története elején. Igaz, bakik már akkor is be-becsúsztak a működtetésébe: a rézmetszetes papírlapokon hirdetett, pompázatos megnyitóra annyian eljöttek, hogy a házigazda kifogyott az ételekből. Így a vendégfogadás újdonsült fellegvárában még sajt sem jutott az éhező vendégseregnek.

De hogy a Nádorban megszállni luxus volt a javából, az ennek ellenére nem kérdés: Bécsből rendelt, Nádor vésetű ezüst evőeszközök, fényűző bútorzat, Prágából hozatott puncs és likőr járt a betérőnek. S hogy a névválasztás honnan ered? Az ország akkori nádora, a tisztelt és szeretett József Antal főherceg a nyitás évében, 1846-ban lett hetvenéves, az építtetők – Stopfer Márton és veje, Schönherr Eduárd kereskedő – ezzel kedveskedtek az ünnepeltnek. Rossz előjel vagy sem – ki tudja? –, de annyi bizonyos, hogy a névadó néhány hónappal a nyitást követően meghalt, s hamarosan a nádori tisztség is megszűnt.

Ám ha a Nádorban a nádor nem is lehetett vendég, más híresség azért szép számmal akadt. Elsők között járt itt Liszt Ferenc, és gyakran szállt meg benne a nemzet csalogánya, Blaha Lujza. De a fénykor hangulatát leginkább azzal tudjuk megidézni, ha magunk elé képzeljük, amint robognak be kapuján négylovas fogataikon a mulatozni vágyó, gazdag vidéki urak. Hozzák magukkal családjaikat, cselédjeiket és az ágyneműiket – az utóbbit minden bizonnyal feleslegesen. Mert mi történik éjszakánként? Dominó, biliárd, tarokk, folynak a kártyacsaták – és úsznak el a birtokok. És a vendégek is – a pécsi Littke-gyár pezsgőjében.

De a kedélyes világnak egyszer vége lett. S ahogy a nádorságnak és a boldog békeidőknek, úgy a szállónak is leáldozott, ám – akkor még – korántsem véglegesen. 1902-re ugyanis az épület annyira elavult, hogy lebontották, majd felépítették, berendezték és újra megnyitották. Hiszik-e vagy sem: mindezt alig nyolc hónap alatt. Ezzel ékes cáfolata lett a mondásnak, miszerint a jó munkához idő kell: a szálloda kifogástalan minőségben került átadásra és működött még közel kilenc évtizedig. 1988-ban aztán egy tervezett átépítés miatt bezárták, átmenetileg. Ez az átmeneti időszak immár huszonnégy éve tart…

De hol van még a jelen?! Hiszen egyelőre az 1910-es években járunk és halljuk, amint a Nádor Szálló éttermében a 69. gyalogezred katonazenekarának előadásában felcsendül az osztrák császári himnusz. A tisztek négy hosszú sorfalban állnak, így köszöntik a névadó unokáját, a Monarchia hadseregének egyik főparancsnokát, a díszvacsorára érkező Habsburg József főherceget. Mivel a Nádorban a vendéglátás mindig is elsőrangú volt, a város illusztris vendégeit általában itt fogadták. Nem történt ez másként az ötvenes évek után sem, csak akkor nem a „Gott erhalte” szólt, hanem a „Fel, vörösök, proletárok”. De csupán a kocka fordult, a biliárdasztal ugyanaz maradt. Táncolt is rajta Kiss Karcsi bácsi, az akkori üzletvezető az aktuális szovjet delegációval. Próbált volna ne táncolni!
Mesélik, hogy a tárgyak azért időnként véleményt nyilvánítottak: testvéri küldöttség protokollebédjén hatalmas reccsenés, és a megyei tanács vezetője alatt leszakadt a szék. Az elnök szerencsére kedélyes ember volt – legalábbis mindaddig, míg az eset a következő alkalommal újból meg nem esett…
Tudják, mit? Jöjjünk vissza inkább egy egyszerű hétköznapon és térjünk be a kávéházba, hiszen a Nádornak mindig is ez volt a lelke. Ha van szerencsénk, lesz helyünk is. Ha még nagyobb, akkor láthatjuk odabent Jávor Pált, esetleg Páger Antalt. Vagy nem – mert a füst időnként kegyetlen nagy, mindenütt cigarettáznak és szivaroznak. Az olvasóasztalnál délelőtt még öregurak ültek, kalapjaik vastag üveglapokon pihentek, de este már mindent betölt a cigányzene. A főúr a zöld márványasztalhoz kísér, belesüppedünk a körbepárnázott, bársony ülőhelybe. A falon velencei tükrök, felettünk ragyogó csillár. És Haranghy Jenő két hatalmas vászonra festett képe, ha ellátnánk odáig, az egyiken ezt olvashatnánk: „A kávé legyen forró, mint a pokol, / Fekete, mint az ördög, / Tiszta, mint egy angyal, / És édes, mint a szerelem.”
Hát, ízlések és pofonok. És tüsszentések. Utóbbiak egy csaknem száz évvel ezelőtti vasárnap estén töltötték be a kávéházat: valaki jóféle tüsszentőport rejtett el odabent – épp egy zeneestély alkalmával…
Tréfából sosem volt hiány! Persze lehet, hogy csak utólag tűnik viccesnek, mikor két portás annyira összekapott a borravaló miatt, hogy egyikük képes volt bumburnyáknak nevezni a másikat. Az esetből becsületsértés miatt bírósági ügy kerekedett, ám a bíró nem tudta eldönteni, hogy a fenti jelző valóban becsületsértő-e, így külső szakértőt vontak be. S hogy mi volt a szakértő tömör szakvéleménye? „A bumburnyák egy fokkal jobb, mint a hülye.”
S hogy mindezt honnan tudom? Trebbin Ágosttól, aki maga is segédportásként kezdte szakmai pályafutását érettségi után, 1957-ben a Nádor Szállóban. S akivel most itt állunk a pécsi főtéren, és azon tanakodunk, hol is beszélgessünk. Mert a legendás kávézóban – művészek, irodalmárok, politikusok, ügyvédek, sportolók, egyetemisták egykori törzshelyén – keresnénk a bolhást, vagyis a megkopott plüsspamlagokat, de odabent nincs más, csak egy hatalmas, kibelezett helyiség. És a csupasz falak – illetve ne legyünk igazságtalanok, a lepotyogott vakolat helyén fotókiállítás képei lógnak, ez ma a Nádor Galéria.
Megyünk eggyel arrébb, az egykori söröző ajtaja is nyitva. Antoni Hendrix holland virágkötő és kerámiaművész mutatkozik be, ezt a helyiséget most ő bérli. Nem baj, ha nem vásárolni jöttünk, nyugodtan üljünk le itt nosztalgiázni. Kávét is hoz – de hogy gőzzel vagy gőz nélkül kérjük-e, azt ma már senki nem kérdezi. És nem tudhatja azt sem, ki volt a Pap néni és micsoda zónakocsonyát készített. Csak az 1938-as kovácsoltvas csillár maradt itt a régi idők hírmondójának. S hogy beljebb mi van? Trebbin Ágost elnézést kér – ő oda már nem szeretne belépni. Veszélyes – mondja, de tudom, elsősorban nem attól fél, hogy ránk szakad valami.
Így hát Oroszi Istvánnal, a Nádor Galéria kiállításrendezőjével botorkálok a halott épületben. Az első emeleten megkövült női alak hever meztelenül – egy szobor. Nem merészkedek közelebb, könnyen a kiállításon találhatnám magam újra, egy emelettel lejjebb…
A másodikon azonban már biztonságosabb a terep – kilépek az erkélyre. Eszembe jut, amit Ágost bácsi könyvében olvastam: innen intézett Batthyány 1848-ban hazafias szellemű, gyújtó beszédet a tömeghez. Tömeg most is van odalent: turistacsoportok jönnek-mennek, gasztronómiai rendezvényt tartanak a főtéren.
S hogy a vendégek hol szállnak meg? Akad választék, bőven. Például a közelben álló Palatinus Szálloda. Latin szó, tudják, mi a jelentése? Nádor.
Kemény Krisztina