Mindent a lovakért!

Ha az építőipar nem fuccsol be Magyarországon, Fülöp Bálintnak ta¬lán sose lett volna lova, de se tehene, se földje, se lovaspanziója. A Mátészalkán élő gazda a rendszerváltást követő években jól menő építőipari vállalkozást vezetett, telephelye a szomszédos Paposon volt, a régi termelőszövetkezet telepén. Nem kell isten tudja, milyen nagy mintagazdaságra gondolni: pár megviselt épület, szakadozott drótkerítés – de hát a csöveknek, árokásó gépeknek nem is kellettek csodacsarnokok.

A vállalkozás így is szépen prosperált, ám egy idő után mind kevesebb lett a megbízás, s hamarosan dönteni kellett, mi legyen a telep sorsa. Ekkor született az elhatározás: állítsák vissza az eredeti funkcióját, azaz legyen megint tanya, gépekkel, állatokkal, emberekkel, ráadásként pedig egy panzió. És lett. Ma már vagy százhatvan szarvasmarha ropogtatja az ólakban meg a kifutókban a szénát, és mellettük kéttucatnyi ló is, bár azok inkább a mozgást figyelik az udvaron. Mert hihetetlenül éber állatok. Egyik szemük a szénán, másik meg az idegenen, pedig láthatnák, hogy az nemigen fog felülni a hátukra. Holott a lovak pont ezt szeretnék: hátas ló szinte mind, és végtelenül kezesek.

– Tulajdonképpen az egész gazdaság őket szolgálja – invitál egy kis sétára Fülöp Bálint, aki otthon, a Túr menti Nagyhódoson szerette meg édesapja mellett az állatokat. – Igaz, a lovak meg a lovasokat szolgálják – teszi hozzá. – Akik hál' istennek sokan jönnek: egyre többen ismerik meg a lovaglás, a kocsikázás szépségét.

Jönnek egészségesek és sérültek egyaránt. Ottjártunkkor épp egy mátészalkai értelmi fogyatékosokat tömörítő alapítvány gyámolítottjai érkeznek lovasterápiára. A Fülöp család minden tagja ért a lovakhoz, de vannak külsős alkalmazottaik úgyszintén, így együtt a legnehezebb lovaglóleckét is képesek elsajátíttatni szinte mindenkivel. Természetesen a családfő is képzett lovas, majdnem ötvenévesen végzett az akkori testnevelési főiskola lovastanári szakán. Végtelen szeretettel beszél a lovairól, ami nem is csoda, szinte mind a saját „gyermekük”.

– Annyiban nem túlzás, hogy ezek itt mind nálunk születtek – mondja. – Sajnos a legkedvesebb kancánkat, a Fecskét most temettük el a kiserdőben… De az vigasztal, hogy végelgyengülésben ment el, harmincévesen. Ám megvan az utánpótlás, most is tanul öt csikó, tizenhatot pedig bármikor felnyergelhetünk. Abban bízunk, hogy csak jobbra fordul a gazdasági helyzet, s a mostaninál több lovasturista érkezik majd. Mert ennyi lovat és a lovaspanziót fenntartani, a gépeket üzemben tartani nem olcsó mulatság. Ahhoz komoly hátország kell.

A hátországot pedig a tehenek meg a borjak jelentik – pontosabban a tej. A Fülöp-tanya ugyanis azon kevés gazdaság közé tartozik, ahol nem a húst, hanem a tejet értékesítik. Ők még idejében kapcsolatot teremtettek az Alföld Tej Kft.-vel, így eladási gondjaik nem nagyon vannak. Igaz, a biztonság kedvéért két saját értékesítési ösvényt is kitapostak maguknak. A tej egy részét a környékbeli közületeknek, konyháknak adják el, a másikkal pedig a tejesautójuk járja a falvakat.

Ennyi jószágot persze etetni kell, s ez némi aggodalomra ad okot az idén. A borzasztó aszály miatt ugyanis alig van széna, és a szokásos szemestakarmánynak is csupán a fele termett. Nehéz télre számítanak – és korai tavaszra.