Erőszakkal nem kell téesz!

A nevezetes esemény 1960. február 26-án történt, amikor a helyi asszonyok három-négyszáz fős csoportja előbb csak tüntetni kezdett a leendő termelőszövetkezet ellen, majd meg is rohamozta a községházát, hogy visszaszerezzék a kikényszerített belépési nyilatkozatokat. A bent tartózkodó hivatalosságok azonban visszaverték őket, de hogy a harag nem csillapult, erősítést kértek. Jöttek rendőrök Mátészalkáról, Nyíregyházáról, Debrecenből, utóbb még Pestről is, és kíméletlenül leverték a lázadást. Sokakat perbe is fogtak, komoly börtönt és pénzbüntetést kaptak.

A téesz persze megalakult, a lázadásról pedig sokáig nem beszélt szinte senki. Még a faluban sem, mert az emberek féltek. Nem akart úgy járni senki, mint a börtönre ítéltek, akik ugyan egészségesen szabadultak, és az itthon hagyott családok is átvészelték a nehéz időket, de Nyírcsaholyban attól fogva megváltozott az élet, a szokottnál is halkabbak lettek az emberek.

Az idő telt, az egykori lázadók is mind kevesebben lettek. Már-már úgy tűnt, hogy végképp a feledés homályába vész a felkelés emléke. De ekkor a helyi önkormányzat egy fiatal kutatóval igen komoly, tudományos igényű tanulmányt készíttetett arról az ötvenhárom évvel ezelőtti napról, nemrég pedig Bíró Lajos szobrászművész impozáns emlékművét is felavatták.
Hanusi Péter, a község polgármestere még meg se volt ama nevezetes események idején, de helyi születésűként természetesen tudott róla. A Farkas Gyöngyi-féle tanulmány azonban neki is rengeteg új információval szolgált.

– Ha az én gyermekkoromban netán szóba is kerültek azok a dolgok, az öregek szinte azonnal másra terelték a szót – mondja. – Mintha csak attól tartottak volna, hogy megint a falura tör a karhatalom. Akkor furcsállottuk, mai fejjel azonban már értjük az óvatosságukat. Amire egyébként mi sem jellemzőbb jobban, mint hogy még ötven év múltán, a tanulmány anyaggyűjtésekor se nagyon akartak megnyílni a tüntetés résztvevői. Szabályosan tőlem kértek garanciát arra, hogy nem lesz semmi bántódásuk.

Mint a polgármester meséli, a 18. században a kipusztult magyarság helyébe mélyen vallásos, földszerető felvidéki tót és ruszin telepesek érkeztek, akik mind a mai napig őrzik e tulajdonságukat. Mindezek ismeretében el lehet képzelni, micsoda sokk volt nekik a kollektivizálás! Ráadásul 1948-ban alakult már itt egy termelőszövetkezet, de az minden volt, csak nem jól működő szervezet. Még a falu pártszervezete is úgy jellemezte, hogy az a züllött emberek gyülekezőhelye, ahol egyáltalán nem biztosított a családok kenyere.

Az agitálás itt is ugyanazon módszerekkel történt, mint másutt. Végül ha nehezen is, de 1960 elejére – 36 gazda kivételével – a község gazdálkodóival sikerült aláíratni a belépési nyilatkozatokat. A községben február végén uralkodó hangulatot így jellemezte az akkori római katolikus plébános a helyi Historia Domus-beli (egyházközség története) bejegyzésében: „Sok könny, sok jaj, sok szomorúság és bánat borong a lelkeken. Úgy ülnek az emberek elosztott vagyonkájuk romja fölött, mint a bánat ércbeöntött szobrai, mert úgy érzik, hogy kihúzták lábuk alól a biztos talajt és félelemmel, szorongással és alig leplezett dühvel néznek az ismeretlen, az új életforma elé.”

Ebben a feszült hangulatban terjedtek el azok a hírek a községben, hogy a közeli falvakban, Nyírparasznyán, Ópályiban, Pusztadoboson a lakosság tüntetéseinek hatására szétbomlottak a frissen összehozott téeszek és visszakapta mindenki a belépési nyilatkozatát. A nyírcsaholyi asszonyoknak se kellett több! A nyomozati iratok szerint az a néhány asszony kezdte meg a tüntetés szervezését, akik 26-án délelőtt érkeztek haza vonattal Mátészalkáról. Délelőtt 11-től délután 3-ig tartott a mozgósítás, akkor már legalább háromszáz nő és gyerek tartózkodott a tanácsháza előtt. Érdekes módon a férfiak nem mentek, igaz, a nők nem is nagyon invitálták őket. Az asszonyok azt kiabálták, hogy nem kell téesz, vissza a nyilatkozatokat, nem akarunk csajkából enni. Az volt a tervük, hogy megsemmisítik a kényszerből aláírt belépési nyilatkozatokat, mert ha nincs nyilatkozat, akkor a téesztagságuk is érvénytelen. Azzal érveltek követelésük jogossága mellett, hogy ők nem önként, hanem erőszak hatására léptek a téeszbe. A tanulmány szerzője szerint egyikük, egy bizonyos Sváb Irma néni így érvelt: „Ezért neveltem én fiatalon a tarlóban a gyermekemet, éhen-szomjam?! Hogy megvegyem azt a pár hold földet..., hogy ne vágjam mindig a más kalászát, hanem a magamét. Hogy ezek vegyék el?!”

A tüntetők a Mátészalkáról Nagyecsed felé közlekedő busz utasait is próbálták megnyerni az ügynek, de ez nagy hibának bizonyult. A későbbi kemény fellépés egyik indoka pont ez volt, a hatalmon lévők ugyanis féltek a lázadás tovaterjedésétől. Szerencséjük se volt a lázongóknak: ezen az autóbuszon utazott egy rendőrfőhadnagy is, aki Mátészalkára érve riadóztatta az állományt. De közben megkezdődött a tanácsháza ostroma. Mert mikor a tüntető asszonyok látták, hogy a tanácsházára behúzódó helyi hatalmat szavaikkal nem tudják a belépési nyilatkozatok visszaadására kényszeríteni, fizikai erőszakra is vállalkoztak: be akartak jutni a tanács épületébe, hogy maguk kerítsék elő a papírokat. A bent tartózkodók azonban a helyi rendőr segítségével visszaverték az ostromot. Az asszonyok azonban nem tágítottak.

Nem tudták, hogy már úton van Csaholy felé a rendőrhad. Este öt körül érkeztek, a visszaemlékezők elmondása szerint tömegesen lepték el a falut, s rendkívül brutálisan bántak a lázadozókkal. Ütöttek-vertek mindenkit, senkinek se kegyelmeztek. Voltak, akik a közeli házak padlására menekültek, mások a falun átkanyargó patak medrébe húzódtak, de ott is rájuk akadtak, s záporoztak az ütések.

A megtorlás is kemény volt. Téesz elleni izgatás volt ellenük a vád, tucatnyi asszonyt és két férfit fogtak perbe, végül heten kaptak börtönbüntetést. És meg kellett fogadniuk, hogy a jövőben tartózkodni fognak minden olyan cselekménytől, amely a népi demokráciára káros, és rombolja a téesz fejlődését.

Talán mondanunk se kell, megfogadták. Ám mint tudjuk, ennek ellenére három évtizeddel később a téeszek mind sorra felbomlottak.