Kincset ér a nagyi ünneplője

Betér az ember a császártöltési községházára, s máris a múltban találja magát: a falakon mintegy kétszáz archív fotográfia sorakozik. Helybeli nők, férfiak, gyerekek sváb népviseletben, esküvői, családi, katonai képek, szüreti báli pillanatok – felsorolni is hosszú lenne. A „folyosógaléria” az elődök megbecsüléséről árulkodik.

– Most már tényleg az utolsó pillanatban vagyunk – közli Berger Józsefné művelődésszervező, a falumúzeum vezetője. – Nemrég halt meg a település utolsó, sváb népviseletben járó idős asszonya. Kilencvenéves volt, segítségre szorult, de azt nem engedte, hogy az alsószoknyáit más keményítse.

Átballagunk a falumúzeumba. Ezen a gyűjteményen látszik, hogy „használják”, nem kell a kulcsért a harmadik szomszédba menni, aki a nyitvatartási időben érkezik, mindent megnézhet. Bergerné büszkén mutogatja is a kincseiket, köztük a minap ajándékba kapott, 1939-ből származó fekete menyasszonyi ruhát. Nemcsak a textilcsodák, hanem egyes berendezési tárgyak, használati eszközök is utolsó darabként érkeznek a gyűjteménybe.

– Bejött egy néni és a kiállítási báburól a fejkendőt lecserélte feketére, mert az itteni szokások szerint az illik a ruhához – meséli kísérőnk. – Másvalaki tíz-tizenkét alsószoknyát hagyott ránk, mondván, jobb helyük lesz itt. Ezekbe öltözhetnek be a gyerekek a tárlatlátogatás végén, nagyon élvezik, mobiltelefonnal fotózzák egymást. Fontos, hogy élmények kíséretében adjuk át a mai generációnak a sváb hagyományokat. Rendszeresek a múzeumpedagógiai órák, nyaranta pedig tábort szervezek nekik. Felnőtt és gyermek néptánccsoportunk is van.

A világhírű pincesoron haladunk át Hajósra. Az utcán látni idős asszonyokat hétköznapi öltözékben, de már csak a szoknyájuk, fejkendőjük emlékeztet a valamikori népviseletre. Lányaik a II. világháború után kezdtek „kivetkőzni”, ami a hatvanas évekre nagyjából be is fejeződött. Sokan addig őrizték a hagyományt, míg férjhez nem mentek. Az is előfordult, hogy a szétbontott kasmíranyagból miniszoknyát varrattak, az alsószoknyából meg pelenkát szabdaltak.

– Felnőttnéptánccsoportunk az idén lesz ötvenéves – újságolja Mayer Edina, az egykori hajósi érseki kastély intézményvezetője, a helyi hagyományőrző egyesület elnöke. – Óvodásokkal, iskolásokkal is foglalkozunk, sőt népdalkórusunk is van. Szeretnek ide járni a gyerekek, tetszenek nekik a jelmezek. A tánccsoport jubileumi ünnepségén rekordkísérletre készülünk: azt szeretnénk, ha a 3200 fős lakosságból minél többen beöltöznének sváb népviseletbe, és együtt játszanánk el egy lakodalmat. Akár ezren is lehetünk!

Mayer Edina maga is táncol, immár huszonkét esztendeje. Édesanyja a népdalkórus tagja, nyugdíjas korára tért vissza a régi divathoz. Hajóson van tájház, német kisebbségi önkormányzat, ott szintén sokat tesznek azért, hogy ne tűnjenek el végleg a helyi szokások, ne haljon ki a nyelv. Családon belül még ma is sokan beszélnek „hajósi svábul”, ami – az őslakosok és utódaik elszigeteltsége miatt – annyira eltér más sváb településekétől, hogy szinte meg sem értik egymást. Hajóson az sem ritka, hogy valaki svábul mondja a magáét, partnere meg magyarul válaszolgat neki.

– Milyen szép látvány volt, amikor jöttek ki a vasárnapi miséről a népviseletbe öltözött lányok-asszonyok – ezt már Heltainé Panyik Erzsébet, a nemesnádudvari német kisebbségi önkormányzat elnöke, nyugdíjas óvodavezető mondja otthonában, majd hozzáteszi: – Csak a legidősebbek tartottak ki mindvégig az öltözködési szokások mellett. Én az óvodában mindig arra törekedtem, hogy a kicsik megismerjék a helyi népviseletet, a sváb nyelvet, a dalokat, a játékokat. Szerencsére ezt az utódaim is így gondolják.

Régen sokat jelentett a sváb hagyományok továbbéltetésében, hogy több generáció alkotott egy családot – mára ez is megszűnt. Leglátványosabban a népviselet tűnt el a szemünk elől, a nyelvet még használják. Hogy mi lesz húsz év múlva? Az csak a mai lokálpatriótákon múlik. Heltainé tagja volt a hat évtizedes múltra visszatekintő tánccsoportnak, most a település fejlődéséért létrehozott közalapítványban is munkálkodik. Minden vágya egy falumúzeum, ahol bemutathatnák a megmentett értékeket. Ami pedig őt illeti, féltve őrzi nagyanyja brokátruháit. Bár sosem hordott hozzájuk hasonlót, számára mégis felbecsülhetetlen kincsek.