Légyottnak itt nincs helye

Az épület körül úgy sűrűsödtek a történelem erővonalai, hogy szinte hinni is alig lehet: alig több mint 85 évvel ezelőtt, 1927-ben kezdtek hozzá egy termálkút fúrásához, amely fürdőt látott volna el meleg vízzel. De ha lúd, legyen kövér, nekiláttak egy szálloda építésének is, melynek tervezői ugyanazok voltak, akik a fővárosi Gellért Szállót megálmodták: Sterk Izidor, Sebestyén Artúr és Hegedűs Ármin. A kivitelezést az Ellich és Dömény cég végezte, amelyik éppen az építkezés kellős közepén jutott csődbe, így a szolnoki festőnek, Fülöp Jánosnak adósak is maradtak egy fél családi ház árával.

Pedig igényesek voltak ám az építészek: amikor a homlokzat elől eltávolították az állványzatot, az egyikük mérgesen ráförmedt a festőre: „Mondtam magának, hogy olyan színe legyen, mint a Gellért Szállónak, és ez nem olyan!” A szolnoki mester egykedvűen benyúlt a lajbizsebbe, és kivette a fővárosi hotel tenyérnyi faldarabját, melyet a pipájával ütött le, és a színhez pászította. Árnyalatra olyan volt.

Felépült a szálló, az étterem, a fürdő is, csillogott-villogott minden. Ekkor a tervező leoltatta a villanyokat, több tucat gyertyát helyeztetett a műmárvány burkolatra, aztán amikor kigyulladtak a gyertyafények, a padozat olyan volt, akár az országút. Még egy hónapig csiszolták.

A szálló már készen lett volna, de a kút még mindig nem adott vizet. Hanem aztán 948 méternél, éjnek idején, feltört az 54 Celsius-fokos víz. Tóth Tamás polgármester hálóingben, papucsban, hálósipkában sietett a helyszínre, köszönteni a csodát. A gyógyvizet Pólya Tibor festőművész keresztelte el Áldásvíznek, melyet aztán, a polgármester apósára célozva, Gaáldás-vízre humorított a köznyelv.

Úgy 120 éves lenne most az a Tóth Imre, akivel 89 esztendős korában beszélgettem. 1932-ben állt szolgálatba a szállóban, és élete szinte összeforrt a hotelével. Így emlékezett a kezdeti időkre.

– Géplakatos és motorszerelő voltam Gaál Imre üzemében, az órabérem 72 fillér volt. Az üzem tönkrement, én voltam az utolsó, aki elhagytam. Mivel a tulajdonos a polgármester apósa volt, protekcióval kerültem a szállóba. Az első hónapot próbaként, fizetség nélkül kellett leszolgálni, de aztán beváltam. A szállóban 28 szoba, 66 férőhely volt. Ha a szandai réten a megyei agárversenyeket tartották, már hónapokkal előre elkeltek a helyek. A megyebálokon rendre részt vett a Horthy család. Emlékszem, az egyik Horthy fiúnak a bálon elfogyott a szivarja, nosza, ugrasztotta a segédtisztet, aki felköltötte a trafikos nőt egy doboz pöfékelnivalóért. Az asszonynak megérte a „riadó”, ugyanis borravalóul egy ökör árát kapta és élete végéig egy fecskefészeknyi trafikot a hallban. Huncutok voltak ám az urak az ilyen alkalmakkor! Néhányan elém álltak a recepciónál, lefoglaltak, így nem láttam, hogy a hátuk mögött felslisszolt egy-egy lovag a hölggyel. Időnként tehát felmentem és nemegyszer az utolsó pillanatban érkeztem… Volt, aki százpengősöket nyomkodott a markomba, hogy csak tíz percre felmehessen a szíve választottjával. A kollégák lemarháztak, de én nem engedtem, nem szereztem magamnak rossz pontot! Voltak neves vendégeink, lejárt a fürdőbe Móricz Zsigmond, jött vadászni Rózsahegyi Kálmán.

A háború alatt szovjet kórház lett, 300 női lakója volt. A drága bútorokat kirakták az erkélyre, vaságyakat állítottak fel, de sokan a földre tett matracokon aludtak. Szültek, operáltak itt.

– Mi, portások az oroszoktól több fizetést kaptunk, mint korábban a várostól. Amikor ledobtak egy-egy bombát a megyeháza mögé, a szálló úgy táncolt, mint a hajó a viharos tengeren. A híd robbantásakor az ablakok mind kitörtek, az ajtók tokostól jöttek ki a falból. A hatalmas dörrenésre kiszaladtam az óvóhelyről, és éppen a hátam mögött, úgy fél méterre fúródott a földbe egy öntöttvas korlátdarab. Egy villanyszerelő kollégámmal egy vízaknába rejtettük el az étterem étkészletét, a háború után a kollégám büszkén előállt vele, engem meg sem említett…

Eljött a béke… Az ötvenes években nem szívesen nézték azt a vendéget, aki a Tiszában evett-ivott. Akkor, amikor egy leves, második fogás, sütemény mindösszesen 3 forint 60 fillért kóstált, egy korsó sör 1,50-be került, meg-megkérdezték a vendéget: miből telik neki „dőzsölésre”?

Aztán enyhült a szigor, benépesült a kerthelyiség is. Fülöp festő fia – talán a fél ház feletti bánatában – hajnalban felmászott a japán birsfára, és onnan húzatta a cigánnyal, hogy Felmegy a legény a fára… A vendégkönyv többek között Szabó Pál, Mesterházi Lajos, Déry Tibor, Tamási Áron, Ferencsik János, Dobi István nevét őrzi. No, és hozzá szinte az egész színi világét, Törőcsiktől Mensárosig.

Közeledünk a mához: 2010. október 15-én, pénteken koccintottak a régi tulajdonosok az újakkal, a magyarok a kínaiakkal. A szálló főnök asszonya Peng Piroska lett, aki amúgy pesti lakos, de Szolnokon él, a fiuk Pesten tanul, biológia–kémia tanár lesz a szakmája. Piroskával 2011-ben beszélgettem, júniust írtak; elmondta, hogy jövőre (2012-ben) nagy felújításba kezdenek. Különösen a fürdő változik előnyére, mivel Kínában is nagy kultusza van a gyógyvíznek, a wellnesséletérzés pedig világjelenség. Bizakodva váltunk el.

Az idei év első napját a Tisza szállóban töltöttem. Néhány vendég köszöntötte reggelivel a 2013-as esztendőt, közöttük néhány kínai. A fürdőn még nem látszik nyoma a felújításnak, az épület sem fiatalodik, ahogyan azt várhatnánk.
A hírek szerint a szolnoki ipari parkban a China BBC Group Co. 18 milliárd forintos beruházásra készül, onnan látnák el citromsavval egész Európát. Szurkolnak a szolnokiak az üzemnek, mert talán vele együtt szépül a Tisza szálló is. Ami talán lesz még egyszer Szolnok szíve.