Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Fényképet mutat, a kastély teraszáról készítette: habos felhőt hátulról megvilágító nap, fényes kontúrok, meseszerű színek. Időnként a valóság tűnik a legvalószerűtlenebbnek. Akárcsak az alábbi történet. Egy kastély, egy család – szerencsés találkozás. S vajon hány kastély, hány falu vár még hasonló találkozásra, hasonlóan gondolkodó családra?
Kép: Alsóbogáti kastély alsobogati 2013.04.19 fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter www.napocska.eu
Törékeny nő áll a pulpituson. Szolid eleganciával uralja az eseményeket, órák óta. A háromszáz négyzetméteres aukciós terem tele emberekkel – hazai és külföldi műgyűjtőkkel. „Először, másodszor, harmadszor” – mondja, immár több századszorra. A levegő vibrál, a legkisebb rezdüléseket is fel kell ismernie. Koncentráció, villámgyors reagálás – ezek a kulcsszavak a szakmában, melyet hazánkban alig tízen képviselnek.
Közülük ő az egyik legjobb: Soóky Marietta aukcióvezető, a Nagyházi Galéria és Aukciósház tulajdonosa. Akinek tavaly óta férje nélkül kell vezetni tovább az ország legrégebbi aukciós házát.
Törékeny nő lép ki a hófehér barokk kiskastélyból. Szolid eleganciával kérdezi a felé közeledő fiatalasszonyt:
– Mit hozott, Renáta?
– Meghoztam a kokasokat a holnapi ebédhez – hangzik az ízes válasz.
A levegő kellemesen simogat. Csend, nyugalom mindenütt. Nyüzsgés csupán a tyúkudvarban van, ahol hatvan szárnyas kapirgálgat. De lesz a birtok alsó részén, ha hamarosan idetelepítik a mangalicaállományukat.
Érdekesen hangzanak ezek a szavak abból a szájból, amelyet leginkább híres festők neveinek kiejtésére treníroztak. Mert itt is Soóky Marietta áll, a kastély és a környező birtok tulajdonosa. Aki tavaly óta az álmot férje nélkül álmodja tovább.
A barokk maga egy álom – nyugtázom, és teheti ugyanezt bárki, aki belép az alsóbogáti Festetics-kiskastélyba. Mert bár az épület a Nagyházi család nyári lakja, bárki látogathatja. Illúzió, titokzatosság, patetizmus, dekorativitás – valahogy így tanultuk annak idején a stílus jellemzőit. És visszafogottság, ízlés, igényesség, alázat, nemes harmónia – ismerhetjük fel azonnal idebent tankönyv nélkül is azokat a vezérelveket, amelyek mentén a barokk épületet a család helyreállította. Vagy ha egész pontosan akarunk fogalmazni: az utolsó pillanatban az enyészettől megmentette.
De ez a történet várhat még, nézzük előbb a kastélyt. Nem is tehetnénk mást, hiszen már az előcsarnokban állunk, ahonnét egyszerűen beszippant, tökéletességével szinte megigéz. Belépünk hát az ötven négyzetméteres szalonba. Fölöttünk boltíves kupola, rajta angyalok, virágkoszorús táncoló hölgyek, fuvolázó szárnyas alak – a négy évszak allegóriája, Stephan Dorfmeister eddig ismert egyetlen világi alkotása. Szélén az aláírás és dátum: 1771. A szárnyas ajtón keresztül terasz hívogat, ahonnan gyönyörű nyugati panoráma nyílik a kastély alatti lankákra, tavakra, somogyi dombokra. Mégis maradunk bent. Csak állunk és csodáljuk, amint a szalon közepéről feltárul a kastély teljes hossza: mindkét irányban szobák sora, süti őket a délutáni nap.
Aztán elindulunk körbe. Mind a tizenhat szoba mennyezetén kupola, ebből kilencben freskók és festett falak. Vélhetően az összes a híres XVIII. századi művész, Dorfmeister alkotása. Mikor megvásárolták Nagyháziék a kastélyt, minderről mit sem tudtak. Csak az egyik szoba tetején látszott egy freskótöredék és a szalon falán egy odafestett hegedűrészlet.
– Hülye vagy?! Meszeld le az egészet és kész – mondogatták az ismerősök a férjnek, Nagyházi Csabának, de ő csak állt a felállványozott szalonban a palló tetején és kapargatta a falat. Nyolc réteget bontott le, mire előbukkant a freskó.
Így bukkan elő ő is folyton a beszélgetésekben, meg-megjelenik az épület történetei mögött, betölti a teret mindenütt. Hiszen az álom tulajdonképpen az övé volt. A kastélyt ő keltette életre – cserébe ő is kapott néhány évet tőle. Mert már súlyos beteg volt, mikor a birtokot megvette.
2007-ben történt. Már egy ideje foglalkoztatta őket a gondolat, hogy vidéki műemléket vásároljanak maguknak. Mariettának csak annyi kikötése volt, hogy Somogyban. Talán mert ősei innen származnak? Talán másért? Maga se tudja. Tájak és emberek között vannak megmagyarázhatatlan vonzalmak, titkos kötésű szálak. Így jutottak el Alsóbogátra.
Hogy szerelem volt első látásra, csak azért nem mondhatjuk, mert a kastély a többméteres bozóttól elsőre nem látszott. Tizenhét éve állt gondozatlanul. De átvágták magukat az elburjánzott növényzeten, letépték az épületre felkúszó folyondárokat és határoztak. Mariettát a fekvés fogta meg és az, hogy az épület nem túlzóan nagy, Csabát a padlás: egy térben hullámzott előtte felülnézetből mind a tizenhat helyiség kupolája. Más nem is nagyon ejthette volna rabul: ajtók, ablakok sehol, a falak omladoztak, padló, burkolat helyett a döngölt földön jártak. A kastélyból tulajdonképpen csak a tető és a falak álltak. Utóbbiból viszont túl sok: válaszfalak szabdalták szét az eredeti tereket, valamikor ugyanis itt alakították ki a téeszdolgozók szolgálati lakásait. A téeszidőkben az udvart sem kímélték: az egykori bástyafalat lebontották és libaólakat építettek belőlük.
Ilyen állapotban lett a harmincnyolc hektáros birtok kastélyostul, magtárastul, libaólastul a Nagyházi családé. S a hivatalos adásvétel még meg sem történt, de Csaba már irtotta a bozótot, tervezett, intézkedett. Marietta meg csak arra gondolt: mennyi munka lesz itt ismét! Szerzett már elég tapasztalatot: közös életükben ez lett a tizenegyedik nagy építkezés…
Öt és fél év telt el. A kastély az eredeti pompájában áll, az álom megvalósult. Kellett hozzá mindaz, amivel egész életükben a múlt felé fordultak: érdeklődés, tisztelet, és elsősorban szeretet – a régi tárgyaké, épületeké. Amelyek többek annál, aminek látszanak: sorsokat, érzelmeket, üzeneteket hordoznak. A múltat.
Az ő személyes múltjuk is ebből ered: Csaba már gyűjtő volt, Marietta pedig saját lakását rendezte be, mikor egy régiségkereskedőnél a közös érdeklődés összekapcsolta az életüket. És a jövőjük is ebből lett: nem az üzleti lehetőség miatt fordultak a régi tárgyak felé, hanem fordítva. Ez volt a hobbijuk, ennek éltek, a kezdeti időkben hajnali fél négykor már járták a vásárokat. Végül a tárgyak vonzalmából alakult ki a vállalkozás: a galéria és aukciósház. S ez tette lehetővé, hogy az alsóbogáti birtokot megvásárolják. Hogy maguknak gyűjtöttek, láthatja mindenki, aki budai házukban jár.
– Onnan rendeztük be a kastélyt, egyetlen bútort sem kellett vásárolnunk.
Lehetett miből válogatni: otthonukban nem tűnik fel, hogy egy kastélynyi berendezés hiányzik.
De akadnak tárgyak, amelyek ebben a műemléki környezetben mutatnak igazán, például az a többtonnás barokk szentháromságszobor a kastély sarkánál. A hálószobát még Csaba rendezte be, de az éjszakát már nem tölthette benne.
Nézzük a szobát: az ágy fölött feszület. A legerősebb segítség, ami Mariettának a folytatáshoz kellett.
És folytatja. Szeretné, ha a birtok önfenntartóvá válna. Ezért az épület helyreállítása után a valamikori gazdaság beindítása következik: a tyúkok és a mangalicák megvannak, a fóliasátor áll, és a zöldségeskerteket is kialakították már – alacsony bukszussövény határolja az ágyásokat, ahogy a Loire menti kastélyoknál. Diófát az ültet, akinek a jövő a fontos – itt nemrég telepítettek, százat. Most ezek mellett haladunk. S látjuk, amint alattuk az új gyümölcsös is virágzásnak indult.
A birtokon Czene Róbertné Renáta kísér körbe, aki az imént a kakasokat hozta. Ő Marietta jobbkeze. Férjével és kisfiával a birtokon élnek, mutatja a takaros kis házat, amit a kastélytulajdonosok rendelkezésükre bocsátottak.
– Hú, mennyi dolgom van, a levendulaültetvényt is ki kellene gazolni – mondja, miközben sétálunk lefelé a tópartra. Tóból is akad három, bennük haltenyésztés folyik. Körülöttük meg majd kocsikázni lehet, ha helyrehozzák a földutakat és megérkeznek a lovak – már válogatják a megfelelő állatokat. Lesz vendégház is fönt a dombtetőn, tizenkét szobával, az alapok már állnak. A magtárt is rendbe hozzák, ott kiállításokat rendeznek majd és művészeti táborokat. Ezek még tervek, de a műhely már valóság: hátsó traktusában munkagépek parkolnak, traktorok és csónak, első részében szolgálati lakások vannak. És persze feldol-gozóhelyiségek sora.
– Itt szoktuk a mangalicákat vágni – mondja Renáta, aztán bekukkantunk a másikba, ahol most is folyik a munka: Marika néni épp a csirkéket bontja. Mi lesz a sok hús sorsa? Ebből étkezik a család – Mariettának négy gyermeke van és két unokája. És ebből kapnak a vendégek, akik a kastélyba érkeznek. S ami megmarad, azt Marietta viszi a fővárosba. De sosem tud eleget vinni: ismeretségi körében pillanatok alatt elkapkodják a vegyszermentes zöldségeket, a kapirgálós csibék húsát, a sárga tojásait, az ízletes mangalicasonkát.
Mariettáék a faluból hat embert foglalkoztatnak. S hogy milyen az együttműködés köztük és a település között, arra jó példa, hogy már kétszer tartottak a kastély hatalmas pincéjében közös szervezésű koncerteket. Eljött az egész falu ünneplőbe öltözve, a nyugdíjasklub süteményeket hozott és bárki körbejárhatta az épületet. Az idegenvezetést Renáta tartotta.
Most velem is körbejárja a kastélyt újra. S közben elárulja: még nem volt ablak és ajtó, de plédeket lógattak a helyükre, és Csaba bá’-ék – ahogy ő mondja – már ott aludtak. S amint haladt egy kicsit a munka, úgy költöztek egyik szobáról a másikra.
Elővesz egy albumot, benne képek az építkezésről. Rajtuk mosolygó szemű, csupa élet férfi. Ezen füvet nyír a kistraktorral, azon munkásruhában áll az ásott kút alján, amott téglát tart a kezében, szemetet éget, vagy épp a tetőn áll, elegáns öltözetben.
– Amint megjöttek, Csaba bá’ már rohant nézni, hogy halad a munka. Nagyon szerettem. Mariettáék olyanok nekem, mintha a szüleim lennének.
Robogó hangja hallatszik, azzal érkezik vissza Marietta – az imént a birtok felső részén akadt dolga.
– Nagy a terület, nem tölthetem minden időm gyaloglással – mondja mosolyogva.
Szoknya és körömcipő van rajta. De ha másnap jönnék, kertészkedni látnám – ezt néhány éve még ő sem gondolta volna. Az épület előtt állunk, mögötte a kastély dupla bejárata, mindkettő fölött címer. Egyiken a Festetics, másikon a Zichy családé, ők birtokolták egykor a kastélyt. Önkéntelenül is arra gondolok: most Nagyháziék teszik azt, amit valamikor a nagy elődök. Megkapó helyen, úri módon töltik szabadidejüket, itt fogadják a családot, barátokat, vendégeket, de közben vagyonukat nem öncélúan költik: ápolják a hagyományokat, megmentenek egy kulturális értéket és életre hívnak egy gazdaságot, amivel megélhetést adnak a környezetüknek. Vagyis: példát – álljon bárhol is valaki a társadalmi ranglétrán.
Kimondhatnám mindezt ebben a szép tavaszi estében, de nem teszem. Inkább a hivatalos elismerésről beszélünk: az Europa Nostra-díjról, a kontinens legrangosabb építészeti kitüntetéséről, melyet a kulturális örökség megőrzéséért ítéltek oda a kastélyuknak nemrég. A díjat nagy ceremóniával adják át júniusban Athénban.
Ott lesz az egész család. Együtt. Marietta és a gyerekek testileg is.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu