Költöznek Ócsán

Ócsa határán járunk. A vá¬ros peremén, innen már nagyon nincs is tovább. Nyikora Lászlóék konyhájában ülünk. Illetve ez így pontatlan! A ház papíron talán még az övék, de bedőlt lakáshiteleseknél ezt sosem tudni. Egy ideje már a bank diktál és dönti el, mi lesz. Tizenhárom év munkája lehet semmivé. Kezdhetik az egészet elölről. Nullánál is rosszabb helyzetből: a ház után, ha sikerül elárverezni, eladni, többmilliós tartozásuk marad, azt még törleszteniük kell.

– Semmit nem kaptunk ingyen az élettől – kezdi Nyikora Lászlóné. Állami gondozottként nőtt fel. Gyermekkorról annyit mond, másoké biztosan szebb lehetett, de eltelt, s ő felnőtt. Kezében tartja a kisebbik fiút, Dáriust (nevét a bokszoló Mi¬chal¬sevski után kapta), tíz hónapos. Erzsébet nem panaszkodós típus, pedig 15 évesen már dolgozott. Aki hátránnyal indul az életbe, annak mindig igyekeznie kell. Ez a lecke.

László Kárpátalján született, Aknaszlatinán. Villanyszerelőnek tanult, s mint a helyiek többsége, a sóbányában dolgozott. Nehéz munka az, robbantások után órákig méterre, ha látni. A vérnyomásuk le-föl rohangál. De a só megedz, tartósít. Lászlónak a műszakok után még edzeni is maradt ereje. Tehetséges sífutónak indult, ifjúsági bajnok volt, de katonának vitték, s mire leszerelt, a bánya is tönkrement. Ide, Ócsára édesanyját követve jött. Ő itt házasodott újra, ideköltözött. László 1999 áprilisában, húsvétkor érkezett utána. Megszokott itt? Sokáig jobban, könnyebben élt, mint annak előtte, de Aknaszlatináról még sokszor álmodik. Honvágy ez? Valami más? Erről még nem gondolkodott. Álmokat pedig nem lehet rendszabályozni.

Szerelem volt az övék első látásra. Alsónémediben, az akkori munkahelyen látta meg László a lányt. Szépen bókolt, de ígérni még a legbutább férfi is tud, mondja Erzsébet. Mikor, miből gondolta, hogy ebből lesz valami? Ő Apajon lakott akkor, és a férfi a hétvégeken átbiciklizett hozzá. Hatvan kilométer oda-vissza az út, esőben, kánikulában jött, és télen, hóban, fagyban is, mondja Erzsébet. László bólint, így volt. Ha az ember érzi, az életét a másikkal kell leélnie, azért tenni kell, sokat tenni, ez természetes.

Mondják, amint lehetett, összeházasodtak, összeköltöztek. A mamánál laktak, de senkinek se volt az jó. Amikor jött az első gyerek, László Alexander, már nem is fértek el, albérletbe mentek. Hanem egy saját ház mégis más! Ezt az épületet négy éve kínálgatták megvételre. Érdeklődő még akadt, vevő egy se. Millióért lefoglalták, aztán menekültek előre. Osztottak, szoroztak: volt munkájuk, jelzálogra kaptak tízmilliót, és belevágtak. Úgy hitték, az 51 ezer forint törlesztőrészletet, ha nehezen, csak kifizetik. Ez 2007-ben történt.

Bölcsőde nincs, az volt a trükkjük, ellenkező műszakban dolgoztak: ha Erzsi délelőtt ment, a férfi délután. Otthon paprikát, uborkát, paradicsomot, krumplit ültettek, ennivalóra alig költöttek. A férfi a munkahelyre magával vitte Lacikát, s mint „kedves csomagot” átadta ott.

De megbolondult a világ, s vele együtt a forint is: a kezdeti 50 ezres törlesztőrészletből lett 100-110 ezer. Két gyereket terveztek, a fiú után lányt, s érkezett Vivien, az örökmozgó, cserfes, angyali kislány, majd mintegy ráadásul Dárius. Akkor taktikát váltottak, az asszony vigyázta a gyerekeket. László, ha délelőttös volt, délután a garázsukban autókarosszériákat javított, kalapált, csiszolt, fényezett. Mikor aludt? Szinte soha. Sosem volt kövér, ma már vékony, mint biciklista, aki túl van a háromhetes Tour de France körverseny valamennyi szakaszán. Mire ment vele? Ne mondjuk, hogy semmire, kapott haladékot, kereshetett vevőt a házra, de nincs senki, aki ezért 18 milliót – most ennyivel tartozik – fizetne. Tízet? Kevesebbet? Talán.

– Albérletre nem futná, úgy volt, a kicsikkel utcára mehetünk, amikor a tévében láttuk, Ócsán szociális lakópark épül. Pályáztunk rögtön, ember jobban nem örült levélnek, mint mi, amikor március 26-án megírtak, mi is a nyertesek között vagyunk, a további teendőkről később értesítenek – mondja Erzsébet.

– Értesítették már?
– Még nem, mi is mindent az újságokból tudunk, ötven ház elkészült, 25 lakót már kijelöltek. Jönnek Somogy megyéből és Nyíregyházáról is. Sőt innen a faluból is még egy házaspár.

– Őket ismerik?
– Nem, senkiről nem tudunk, túlságosan nagy még itt a titkolózás.

– A házukat legalább látták már.
– Egyszer kijöttek ide a televíziósok, engedélyt szereztek és megmutatták nekünk. Kisebb, mint ez: fedett előtér, előszoba, amerikai konyha, spejz, fürdő, vécé, két szoba, úgy hetven négyzetméter, ezer négyzetméternyi kert. Gondolatban már berendeztük. Azt mondták, húszezer forint lesz a lakbér, fával fűtünk, PB-gázzal főzünk, azt valahogy kigazdálkodjuk.

– Akkor már csomagolnak?
– A papírdobozokat már gyűjtjük, legyen mibe rámolni, de hallom, az iskolaév végéig úgyse költözhet senki. Leálltunk, nincs nekünk annyi holmink, hogy hetekig készülődjünk.

– De azért várja a napot.
– Várom és félek is, mint minden ismeretlentől. Anyósom innen száz méterre lakik, most lesz ebből hat kilométer. Autónk nincs, el kellett adni. Lacikát is nehezebb lesz iskolába kísérni. Az se mindegy, ki lesz a szomszéd, hogy jövünk ki. Egyszer azért együtt kinéztünk, belépni tilos, távolból megmutattuk, hogy „gyerekek, nem sokára itt fogunk élni. Ugye, örültök?”

– A gyerekek mit feleltek?
– Ha a kutyát és a biciklit vihetik, és lesznek új barátok, akkor örülnek.

– És önök erre mit válaszolnának?
– Esélyt kaptunk rá, hogy néhány év alatt összeszedjük magunkat. Írják azt, hogy örülünk, az lesz a legjobb – felelik.
Bátorítólag egymásra néznek. Még a mosolyuk is kis híján sikerül.